- Daniel! Kérlek, beszélj velem!
- Tessék? – kérdeztem vissza, egyik délután, holott pontosan tudtam mit értett Ailia a kérésén. – Hiszen beszélek veled – nem néztem a szemébe, helyette a vállamon lévő ősrégi gitárt birizgáltam. Nem is vettem észre mikor, vagy hogyan vettem magamhoz, a részemmé vált, éppúgy, ahogy a részem volt a fényképezőgépem is.
- Igen, de nem hozzám! Nekem nem mondasz semmit!
Sétáltunk a kikötő felé mind a hárman, ahol nem is olyan rég, még egyedül menekültem a hangok és a látomások elől, amik a fejemben táncoltak, és mutatták az utat. Hozzá. Hozzájuk.
Furcsa, tűnődtem, hogy most a tenger milyen nyugodt. Mintha csak én ragadtam volna bele a kétségek nyúlós sárdagonyájába. Megtorpanva kellett tudomásul vennem, hogy az élet nélkülem száguldott el, és csak én maradtam, megkövülve. Szinte sima volt a víz. Mintha folyékony tükör lett volna. Gondoltam ha belenézek, talán láthatom magam. Saját magam. Nem csak egy tükörképet, nem csak egy képmást, nem csak egy ikertestvér arcát.
Kihajoltam egészen a régi famóló korlátján, bele akartam nézni ebbe a tükörbe, látni akartam magamat. Végre tudni akartam, ki is vagyok valójában. De nem láttam semmit. Az ezüst víztükör olyan messze volt, én meg olyan távolról láttam csak az arcomat. De mégis, látnom kellett, tudnom kellett.
Nem törődve semmivel, sem az alkonyi szélben rikoltozó sirályokkal, sem az emberekkel, akik néha furcsa, ideges pillantásaikkal mértek végig, sem pedig Ailia aggódó arcával, hajoltam egyre kijjebb. Talán eszelős voltam.
- Daniel, mit csinálsz? – kapott utánam.
- Látni akarom… látni akarom, ki vagyok!
- Daniel, nézz rám! Gyere vissza kérlek, megijesztesz!
- Nem látom… még mindig nem látom… - Hajoltam még kijjebb. – Hol vagyok én? – kerestem a tükörképem a vízben, de a mozdulatlan simaság eltűnt, helyét átadta a puha hullámok táncának. Arcom a vízben összemosódott, nem láthattam tisztán. – Ailia eltűnök…
- Daniel, figyelj rám! – nyúlt felém, de elrántottam a karom. – Menjünk, gyere, menjünk jó?
- Hát nem látod? – néztem rá értetlenül. Nem vettem észre a könnyeket az arcán. Kiesett az is, hogy időközben majdnem lement a nap. Nem láttam Albát sem, aki némán, hatalmasra tágult, rémült tekintettel bámult engem. Az eszelőst. – Elveszek, sehol nem vagyok! Az arcom összemosódik! Hát ki vagyok én? Mondd meg, tessék, mondd meg ki vagyok én! – kiáltottam bele az arcába, amitől nemcsak ő, de én is összerezzentem.
Szinte már csak mi voltunk itt. Az emberek lassan elszállingóztak, nem törődve velem.
- Én tudom ki vagy! – suttogta. – Daniel vagy! Te vagy az, akit szeretek…
- Nem! – csattant a hangom ostorként. – Te Davidet szereted…, őt látod, őt akarod! De én nem akarok David lenni, nem akarom az ő életét, nem akarom az ő emlékeit! Hát nem érted? Én, én akarok lenni.
- Daniel, te nem vagy David… nem is lehetnél ő. David halott. A testvéred halott… én pedig téged akarlak.
- Nem tudom elkülöníteni a saját emlékeimet és Davidét, nem tudom, melyik kié, én nem akarom az ő emlékeit… újra és újra ez van, mindig ide lyukadunk ki végül... hát nem érted? Mindent tönkretesznek ezek az emlékek!
- Ezek az emlékek vezettek el hozzám.
- Nem. David vezetett el hozzátok, ő akarta. Nekem nem volt beleszólásom. Nem látod? Nekem itt nincs beleszólásom semmibe! Nem tudom ki vagyok, nem tudom leszeke-e valaha önmagam egyáltalán, azt sem tudom már milyen voltam én magam. És nem tudom az, aki téged szeret, az én vagyok-e – hajtottam le a fejem elcsendesedve.
- Ha ezt nem tudod, akkor tényleg nem tudsz semmit! – szikrázott fel Ailia szeme.
- Te sem tudhatod, hogy akit te szeretsz, az ki is valójában… honnan tudod, hogy engem szeretsz és nem Davidet? – tettem fel odavágva a kérdést, ami már szinte kifacsart, önmagam ellen fordított. Dacosan, mint egy gyerek, úgy néztem a szemébe, kihívón, akaratosan.
- Ne merészeld megmondani nekem, hogy én mit érzek! – csattant fel. – Hogy van bátorságod kétségbe vonni az érzelmeimet! Mit tudsz te a szeretetről, a szerelemről, ha ilyet mersz tőlem kérdezni? Mégis honnan tudhatnád, hogy bennem mi megy végbe? Hogy várhatod el tőlem, hogy helyetted én tudjak mindent? Nézz végre szembe magaddal! Te nem Davidtől félsz, te nem attól rettegsz, hogy ő mit tett, vagy mit nem. Te nem az ő árnyékától tartasz. Te csak a mögé bújsz! Igazából, te saját magadtól félsz! Félsz élni, és gyáva vagy még ahhoz is, hogy legalább bevalld magadnak, ha egyszer végre boldog vagy! Elbújsz valaki más háta mögé, és csak kukucskálsz kifelé, de nem mersz kilépni mögüle – hadarta egy szuszra, hangja ostorként csattant lelkemen, egyre nagyobb és nagyobb sebet ejtve rajta. De csak azért, mert tudtam, hogy igaza van. De hogyan is vallhattam volna be, hiszen még magam előtt is tagadtam. – Daniel, én melletted vagyok… melletted akarok lenni. De te nem engeded. Nem harcolhatok veled is érted! Nem tudok ellened küzdeni. Hagynod kell, hogy veled legyek.
- Én… - kezdtem, de nem tudtam mit mondani.
- Daniel… - lépett közelebb, már nem izzott a szeme, csak fáradság és keserűség ült benne. Összeszorult a szívem, ha arra gondoltam, miattam. – Engedj közel, kélek…
- Nem tudom, hogy kell…- nyögtem. – Nem tudom, akarom-e…, már nem tudom mi történik… már semmit sem tudok!
- Csak hagyd! – Két tenyerébe fogta az arcomat és nem engedte, hogy elkapja a tekintetem. – Csak hagyd!
- Nem akarom, hogy David bennem legyen – léptem hátrább, eltávolodva, elszakítva a láthatatlan köteléket. Ailia keze üresen, csalódottan, tehetetlenül hullott le. – Azt akarom, hogy csak én legyek!
- Daniel…, David a testvéred volt, ez ellen nem tehetsz semmit. Meg kell békélned ezzel a tudattal, soha nem voltál csak te, és soha nem volt csak David. És ez akkor sem változik, ha harcolsz ellene. Akkor is így volt, amikor még mit sem tudtatok egymásról, és így lesz mindig. Ő a részed, ahogy te az övé…
- Neked könnyű! – támadtam ismét rá. Láttam, hogy elsápad és megremeg. De nem tántorodott meg, ő sokkal erősebb volt mint én. – Kaptál egy ugyanolyat - mint a zenebohócnál, ha elveszik az egyik hangszerét… - nem baj, van másik… mondhatnád… - még mondtam volna tovább, de egy hatalmas pofon égető perzselése útját állta a mocskolódásnak, ami keserűségből és kishitűségből kitörni akart meggyötört, bizonytalan elmémből.
- Ez még tőled is durva volt… - kapkodta a levegőt. – Térj észhez, szedd össze magad, légy férfi, nézz szembe magaddal! – kiáltotta könnyes szemekkel. – Tudod, hol találsz, ha úgy gondolod szükséged van rám. Nem nézem végig szótlanul, hogy lerombolsz mindent magad körül, nem vagyok hajlandó asszisztálni ahhoz, hogy tönkre tégy mindent! Melletted akarok lenni, de addig ez nem megy, amíg te magad ezt nem akarod. El kell mennem ahhoz, hogy rájöjj, hogy te magad mit akarsz.
- Ailia… ne… - nyúltam most én felé, de ellépett, kitért előlem.
- De igen! Tudod, hogy ha maradok, akkor soha nem fogod elfogadni, hogy TE mit érzel. Nem hagylak el, nem tudnálak elhagyni, de nem tudok veled így lenni, addig nem, amíg nem engeded. Azt hiszed ez nekem olyan könnyű? Egyáltalán nem, de ha most nem megyek el, és ha most te nem tisztázod magadban a dolgokat, örökre ott maradnak, és megmérgeznek körülöttünk mindent. Ennek így kell lennie... Bármikor megtalálsz, én mindig itt leszek neked, de most el kell mennem...
zene - bon jovi - it's hard letting you go...
Ott maradtam, szótlanul, némán egyedül. Sajnáltam magam, haragudtam. De hagytam, hadd menjen, fájt, de engedtem. Úgy éreztem tehetetlen vagyok. Nem értettem mit akart Ailia. Csak azt láttam elhagyott. Nem akartam érteni a szavait, amit értem, nekem mondott. Kezeim görcsösen szorították a móló deszka korlátját. Az ujjaim elfehéredtek, de nem éreztem. Néztem bele az immár feketén örvénylő vízbe, de nem láttam semmit. Még mindig ki akartam tépni magamból Davidet. Nem akartam őt, nem akartam az emlékeit. Botor módon semmit nem hallottam meg abból, amit Ailia mondott nekem. Mert ha figyeltem volna, ha igazán meghallottam volna, igazat kellett volna adnom neki.Helyette azt hibáztattam, aki nem tehetett semmiről. Davidet. Könnyű volt őt okolni, hiszen így én maradhattam a szenvedő fél. De arra nem gondoltam, hogy rajtam kívül más is szenvedhet.
Nem tudom meddig voltam egyedül a móló stégjén, magányosan, telve keserűséggel. Mire hazaértem, Ailia és Alba eltűntek. Nyoma sem maradt annak, hogy valaha itt jártak volna. Úgy jártam be a lakásomat, mint egy idegen, tántorogva, bizonytalanul. Azt hittem erős vagyok, azt hittem el tudom viselni a hiányt, a magányt, az elhagyatottságot. Azt hittem nem omolhatok már össze ennél jobban.
Tévedtem.
Elég volt csak egyetlen kis darab, ami itt maradt belőlük, hogy végképp elveszítsem védőbástyáim maradékát. Alba egyik kis pólója. Emlékszem én vettem le róla a fürdőszobában, mert leette valamivel. Tétován nyúltam érte, és emeltem fel. Megéreztem az illatát, olyan erősen ott volt előttem, hogy tapintani tudtam volna. És akkor nem maradt bennem más, csak az üres fájdalom. A vad düh éles pengével vágta keresztül magát a maradék tartóvonalon. Soha nem hittem volna, hogy a fájdalom és a düh ilyen erősen tombolhat bennem. Megszűnt minden gát. Őrülten taroltam le mindent, ami kezem ügyébe került. Vakon kerestem újabb és újabb pusztítható tárgyak után. Fékezhetetlen dühömet nem csillapíthatta semmi. Így az a teli üveg whisky sem, ami ott lapult az egyik sarokban, kibontatlanul. Felvettem és lecsúsztam a fal tövébe, és módszeresen pusztítva már amúgy is fájó tudatomat, elkezdtem kortyonként végezni vele.
A kellemes, homályos tudatlanság lassan jött. Éreztem, hogy a tagjaim elnehezülnek, ahogy egyre nehezebben marad nyitva a szemem, de csak folytattam az ivászatot, míg már arra sem emlékeztem mitől lettem hirtelen ennyire levert. Addig ittam, amíg már csak a jótékony sötétség puha karjai fontak körbe.
Nyitott szájjal, méltatlanul dőltem el horkolva, az alkohol csalóka mámorától a koszos, szemetes padlón.
- Daniel…! – hallottam beszűrődni előbb egy kétségbeesett, majd dühös hangot – Jézusom, ember! Mit csináltál?
- Hagyj! Menj innen! Hagyj békén! – nyögtem félig kábultan még.
- Nézz már magadra, hogy nézel ki!
- James, hagyj már, a fenébe is, nem látod, hogy nincs szükségem a kioktatásra?
- Amire neked nincs szükséged, az ez… - guggolt mellém, és kivette a kezemből a majdnem üres üveget. Méltatlankodva próbáltam feltornászni magamat, de sehogyan sem sikerült. Csak elterültem ismét a földön. Hirtelen nagyon viccesnek láttam az egész helyzetet, és elnevettem magam. De még a saját fülemnek is sértő olt ez a hang, nemhogy másnak.
- Még jó, hogy Ailia ezt nem látja… - méltatlankodott James. – Megkért, hogy jöjjek át, nézzelek meg, és ahogy látom, igaza volt…
- Igen… a szent Ailia, megint igaza volt – akadozott a nyelvem a gúnyos mondat közepette. Aztán ahogy kimondtam a szavakat, ismét belém hasított, hogy mi történt. – Elhagyott… - nyöszörögtem – James, elhagyott...
- Dehogy, te bolond! Na gyerünk, szedd össze magad, nem hagyott el senki senkit. Csak időt hagyott neked. Amire, ahogy elnézem szükséged is van. -
Nagy nehezen felszedett a földről és a zuhanyig cipelt. A kellemes, zsibbadt kábulaton keresztül is éreztem, ahogy beállít a zuhanyzó sarkába. Aztán a bőrömet mint megannyi tűszúrás döfte keresztül a jeges, hideg víz.
- Ááá… meg akarsz ölni? – kiáltottam.
- Megérdemelnéd, nézz már magadra, hogy nézel ki?
- Rossz passzban vagyok! Szánalmasan érzem magam… inkább menj el te is! Jobb lenne...
- Ne hülyéskedj, na gyerünk, jobb már? – kérdezte, már csurom vizesen ő is. Ahogy ránéztem hirtelen keserű epe kúszott fel a torkomon. Öklendezve borultam a WC csésze fölé. Semmi nem volt a gyomromban, de megkönnyebbültem, hogy az alkohol maradéka is kijött belőlem. Elgyengülve, remegő tagokkal terültem el a földön, összehúzva magam, akár egy magzat. Kezemmel átkulcsoltam a lábamat, és ringattam meggyötört testemet. Nem akartam emlékezni nem akartam semmit. Csak újra sötétet akartam. James lekuporodott mellém, nem tett semmit és nem is szólt semmit, csak ült mellettem, ő engem, én a hideg csempét bámultam.
Nem tudom mennyi idő telt így el, mikor fázni kezdtem. Feltápászkodtam, kissé megszédültem ugyan, de tudtam egyedül menni. Önként álltam ismét a zuhany alá, az immár száraz ruháimtól megválva próbáltam magamba életet verni. De csakis azért, hogy újra kiűzhessek minden fájó emléket magamból.
- Jobban vagy? – lépett be James.
- Igen, jobban – léptem ki a zuhany alól. Nem volt mit mondanom. Nem akartam, hogy aggódjon, de azt sem, hogy maradjon. Egyedül kellett lennem. Megint. Újra és újra ide lyukadtam ki. Egyedül kellett lennem. Megint. - El kéne menned, nem kell engem pesztrálnod állandóan, van saját életed. Tudom, hogy segíteni akarsz, de nem tudsz, most nem. Ezt egyedül kell megoldanom.
Egy darabig csak néztük egymást szótlanul, majd James felsóhajtott.
- Oké, de tudod, hol találsz… - egyezett bele.
- Érdekes, mostanában mindenki ezt mondja… - morogtam magamban – nem lesz gond, menj nyugodtan – tettem még hozzá.
- Na, kicsit megkönnyebbültem, ha már gúnyolódni tudsz, akkor nincs akkora baj – veregette meg a hátam, aztán csendben behúzta maga mögött az ajtót.
Nem bajlódtam az öltözéssel, mégis mi értelme lett volna? Csak elvágódtam az ágyon és sajnáltam magam. Nem akartam gondolkodni, ezért eszembe jutott ismét, hogy leiszom magam, de utáltam hányni, így maradt az önsajnálat. Feküdtem nyitott szemmel az ágyon, még éreztem Ailia illatát, de erőszakkal nem foglalkoztam a bántó gondolatokkal. Rájöttem, ha az ember sokáig próbálgatja, tényleg el lehet érni a semmire gondolást. Az ablakon beszűrődő fények újra szürkületet jeleztek, de nem érdekelt. Megfordultam, és inkább a falat bámultam tovább. De hiába lettem egyre bizakodóbb valahogy a nem gondolkodást is csak ideig - óráig lehetett véghezvinni. Egyre többször lopakodtak be nyitott szemeim elé azok a képek, amiket nem akartam látni. És minél jobban nem akartam, annál inkább élesebbé váltak, tolakodóbbak lettek. Mintha csak gúnyolódva az arcomba akarták volna vágni, hogy lám mégsem tudok meglenni nélkülük. Be kellett bizonyítanom, hogy én vagyok az erősebb. Csak azt nem fogtam még mindig fel, hogy nincs kivel harcolnom. Önmagam ellensége voltam.
Bosszúsan, morogva kerestem elő az újabb üveg italt, hogy ugyanolyan módszeresen pusztítsam el, mint a társát. De valahogy most nem akart olyan könnyen jönni a kábulat, pedig siettetem, volna. Mégis, valahogy az agyam egyik kis szeglete tiszta, józan maradt. Szinte kívülről láttam, ahogy félig meztelenül roskadtan ülök az egyik fotelben, kezem, lábam szétvetve hanyagul lóg, és csak bambulok. Nem tetszett a látvány, még magamnak sem. Kissé tántorogva felálltam, és a gitárt kezdtem el keresni. Feltúrtam az egész lakást, ami már így is szinte csatatérré változott, de nem leltem sehol sem. Egyre bosszúsabb lettem, hiszen nem akarhattam volna most a kezembe fogni, egyáltalán hogy juthatott ilyen az eszembe? Pont most, amikor azért küzdöttem, hogy elfelejthessem azt a másik énemet. De egyre csak az járt a fejemben, hogy meg kell találnom. Játszanom kell.
Még inkább mérgesebb és dühösebb lettem. A hangszer mintha csak játszana velem, eltűnt. Keresés közben valahogy betévedtem a sötétkamrának használt kis szobába, ahol a képek többségét tartottam. Szinte beleütköztem azoknak a képeknek a másolatába, amiket New Yorkban készítettem.
A szívem fájón szorult össze, ahogy a fotók emlékeztettek arra, amire nem akartam emlékezni. Mintha csak gúnyolódnának, mindegyik egy-egy pótolhatatlan emlékképet őrzött meg. Nem tudtam ellenállni a késztetésnek, először csak egyet vettem a kezembe, aztán még egyet, és még egyet. Már nem néztem melyikeket veszem fel, de egyre többet pakoltam bele az időközben előkerülő papírzacskóba. Csak raktam, és raktam a sok képet, válogatás nélkül. Nem mertem rájuk nézni, gondolkodni. Csak szabadulni akartam az emlékektől minden áron. Eszelősen kaptam magamra pár szedett-vetett ruhát, aztán felkaptam a teli papírzacskót és elindultam. Először nem tudtam hova igyekszem, aztán rájöttem, hogy oda, ahova mindig megyek, ha magam akarok lenni. A tengerre.
Esett az eső, majdnem egyedül voltam a parton. Az a pár ember, aki rajtam kívül ott tartózkodott, mind sietve hagyta el a partot, csak egy-egy értetlen pillantással adóztak fura látványomnak. A kikötő régi fa deszkáit sűrűn beburkolta a tejfehér köd. Olyan volt, mintha csak én lennék a világon. Ahogy mentem, úgy vájtam utat magamnak a ködön keresztül. Talpam alatt megcsikordultak a kavicsok, fel-fel kiáltva, keserű éneket hagyva maguk után, ahogy rájuk tapostam. Egy pillanatra megálltam, és néztem a szürke eget, ahogy összeér a vízzel. Ott ahol, az ég és a tenger összemosódott, ott akartam lenni. Legszívesebben oda mentem volna. Valahogy azt gondoltam, azon a helyen nem fájna semmi, ott én lehetnék végre. A ruhám nedves lett, majd vizes, a hajamból az arcomra folyt az eső, de nem törődtem vele. Csak mentem előre, mintha kijelölt úton haladnék.
Ahogy arra a helyre értem, ahol előző nap veszekedtünk, egy pillanatra megtorpantam, de hajtott valami előre mégis. Felléptem a fehér deszkákból épített mólóra, és elindultam a végére. Az eső egyre jobban esett, már függönyt vont a köd és a tenger közé. A kikötő vége belemosódott a vízfüggönybe, így úgy tűnhetett, mintha a semmibe gyalogoltam volna. De egyszer csak ebből a semmiből előbukkant a móló vége. Egy pillanatra megálltam, aztán elővettem az átázott papírzacskóból a képeket, hogy megválhassak tőlük. Először azt gondoltam a színpadias megoldást választom, még el is képzeltem, milyen jól mutat majd, ahogy egyenként dobálom őket a vízbe, de nem tudtam, nem bírtam egyesével megválni tőlük. Így egy pillanatnyi hezitálás után úgy, ahogy voltak hajítottam őket a tenger szürke – fehér habjai közé. Kihajoltam a korláton, és néztem, ahogy a hullámok elnyelik őket, és magukba forgatva viszik egyre távolabb. Valami mintha megpattant volna bennem, nem tudtam nézni, ahogy elvesznek örökre.
Még át sem gondoltam a dolgot, de már a levegőt szeltem. Süket csattanással nyelt el a tenger. Kemény ölelésébe font, összeszorította a szívemet. Csönd vett körül, mélységes, néma csönd. Csak a szívem vad zakatolását hallottam, ahogy egyre gyorsabban veri az örök ritmust. Talpam talajt ért, körülöttem, mintha pár kép lebegett volna elázva, egyre mélyebbre süllyedve.
Belém villant, hogy kellenek nekem. Nem válhatok meg tőlük. Eszeveszett sietséggel rúgtam el magam a tengerfenékről. Felszínre érve zihálva kapkodtam levegő után. Tétován néztem körül, hogy meglátom-e az átázott képeket. Mindenhol ott lebegtek körülöttem, így csak ki kellett nyúlnom értük. Mint egy mániákus szedegettem össze őket, közben a hullámok egyre sodortak kifelé. Kifulladva egy csomó elázott fényképpel a kezemben küszködtem magam a partra. Elterültem a kerek kavicsokon, és eszelősen nevettem, csak nevettem, míg már csak a görcsös szorítás maradt a mellkasomban.
Szorítottam magamhoz az elázott képeket, mintha ezen múlna az életem. Feltápászkodtam, és elindultam vissza a móló alatti gerendákat kerülgetve. Botladoztam a fáradtságtól, és az érzelmi kimerültségtől, amikor megbotlottam valamiben. Nem is figyeltem mi lehet az, de ahogy lenéztem ismerős forma ötlött elém. A gitártok, és benne a gitárral.
Hirtelen feltört belőlem minden fájdalmam, és dühöm. Kikaptam a vizes homokból a tokot, a képeket kiengedtem a kezeim közül és erőszakos mozdulattal kicsomagoltam borítójából. Egy pillanatig csak néztem, szinte vad utálat hullámzott át a testemen. Először arra gondoltam behajítom a tengerbe, de tanulva az előbbiből nem akartam még egyet úszni, így csak tartottam a kezemben. Már-már éreztem az ismerős viszketést, hogy ujjaimmal a húrokhoz érhessek, nyúltam volna, hogy meghallhassam a hangját, de aztán ahogy megérintettem a húrokat szinte akaratlanul akasztottam bele ujjamat az egyik fémszálba. Először csak az egyik ujjammal kapaszkodtam, majd a másikkal, végül mind az öttel téptem, szaggattam őket. A fémhúr a tenyerembe a bőrömbe vájt, de nem törődtem vele. Csak el akartam szakítani végre a húrokat, mintha a kötődést próbálnám eltépni, ami köztünk létezett. Már vérzett a kezem, mégsem sikerült. Dühösen csaptam a földhöz a hangszert, abban bízva, hogy végre összezúzhatom, de a homok és a kavics keveréke felfogta az ütés erejét, így csak egy tompa jajszó hagyta el a testét, de baja nem lett. Összetörten, csapzottan és csüggedve roskadtam le az egyik tartógerenda tövébe, mint aki feladja végképp a küzdelmet. Végeredményben így is volt. Hiába tettem bármit, nem szabadulhattam. És talán nem is akartam. Talán, valahol pislákolt bennem a láng, a tudás, hogy elfogadjam végre, aki vagyok. De olyan nehéz volt. Felhúztam a lábam, karomat a térdeim köré kulcsoltam és megadtam magam. Feladtam, nem akartam tovább küzdeni. Úgy éreztem vége.
Nem tudtam tőle levegőt venni, míg ki nem bukott belőlem a csuklásszerű zokogás. Egész testemet rázta a görcsös fájdalom, ami kiürülni készült, hogy talán helyére a megnyugvás kerülhessen. Elfáradtam, végtelen ólmos fáradság lett úrrá rajtam. Fáztam, a nedves, sós ruha rám tapadt, rázott a hideg, de nem tudtam mozdulni. Tenyeremet csípte a só, ahol véresre marta a dróthuzal. Nadrágom vérfoltos lett a kezemtől, de nem számított. Csak ültem összekuporodva, várva a a hajnalt, hogy talán majd a világossággal nekem is könnyebb lehet.
Talán elaludtam, nem tudom, de éles fény világított a szemembe. Kiégette a retinámat, és hunyorogva néztem a valószerűtlen fényforrásba. Először azt hittem valóban káprázok, és valami csodás fényesség, melegség vesz körül. De ahogy az éles fehér izzás elfordult rólam már láttam a két férfit mögötte. Kezemet a szemem fölé emelve néztem őket, nem nagyon érdekelt mit akarhatnak.
- Uram, Mr… itt nem maradhat! – hallottam egy hangot, megvontam a vállam, és másfelé néztem.
- Tudja, hol van? Bull járőr vagyok, a parti őrségtől, kérem, igazolja magát! – morogtam valami érthetetlent, de nem hagytak békén. Fejemet direkt elfordítottam róluk, de így sem hagytak. – Itt nem maradhat, jön a dagály, ha önként nem megy, bevisszük. Hallja, amit mondok?
- Jól van megyek már – dünnyögtem zavartan, majd nagy nehezen feltápászkodtam, összeszedtem az ázott képeket, majd a gitárt és kissé bizonytalanul elindultam – nem hiszem el, hogy nem tudják békén hagyni az embert még itt sem… - morogtam közben.
- Ilyen nincs, még neki áll feljebb – hallottam még a másik parti őrt is zúgolódni – nem tudom mit szólt volna, ha arra ébred, hogy a szájában a tenger, nemhogy megköszönné. Züllött egy alak. Remélem, nem kell majd őt is kihalásznunk egyszer.
Üres voltam, nem volt bennem semmi. Hulla fáradtan értem haza végül. Örülhettem, az agyam kiürült, nem volt már egyetlen emlék sem. De valahogy nem tudtam boldog lenni. Mintha halott lennék. Mintha kiürült volna a lelkem is. Megfagytam, élettelen bábú, kőszikla lettem.
A napok hol csigalassúsággal haladtak, hol észre sem vettem, hogy eltelt egy-két, pár nap. Kizártam a valóságot, végül valóban oda jutottam, amitől az elején annyira rettegtem. Magamba fordultam, csak befelé figyeltem. De ez nem az a fajta jó befelé fordulás volt. Nem segített, csak egyre rosszabb és rosszabb lett, egyre jobban eltávolodtam, egyre inkább nem számított semmi, és egyre messzebb kerültem. Tudtam, hogy csak magamnak kerestem a bajt, hogy nem kellene így lennie, de elfáradtam. Olyan végtelenül fáradt voltam, hogy néha egy mozdulat is kimerítőnek tűnt. Mintha halálos beteg lennék, és csak az apró mozgás is a véget jelenthetné. Nem törődtem semmivel és senkivel. Sem magammal, sem a barátaimmal, Jamesszel sem és a szüleimmel sem. Nem válaszoltam a hívásaikra, hiába ígértem meg nekik azon a napon, amikor minden kiderült, hogy ott leszek nekik, megszegtem a szavam. Nehezemre esett a hangpostámat is lehallgatni, nemhogy a telefont felvenni. Csak egyedül akartam lenni, semmi mást nem akartam csak egyedül lenni. Már nem számított, hogy megérkezett a DNS vizsgálat eredménye, hiszen úgyis tudtam a választ; pozitív. Nem okozott már sem bánatot, sem fájdalmat, sem megkönnyebbülést. Hiszen üressé váltam, de már ez sem számított, úgy éreztem éppoly halott vagyok belül, mint David. A düh is meghalt bennem, ugyanúgy mint minden érzelem. Mélyen elástam magamban, egyszerűen nem tudott kirángatni semmi és senki ebből a feneketlen mélységű kútból, amiben hevertem. Végül mégiscsak a feketeség nyert, megkapott engem is és megkapta Davidet is. Amikor már azt hittem végleg magam mögött hagytam, hogy már nem nyúlhat utánam ragacsos, mézes-mázas ujjaival, amikor biztonságban éreztem magam, amikor azt hittem, végre én, én vagyok, akkor kapott el. Gyanútlan voltam, már belátom, nem számítottam rá, hogy végül csak magába ránt a mélység, nem így.
Igazán nem is nagyon értettem minek még ez az agonizálás, minek egyáltalán még itt lennem, de egy részem, talán a nagyobbik görcsösen ragaszkodott egy aprócska fénysugárhoz, aminek a neve: Ailia. Nem mertem vele kapcsolatba lépni, nem akartam rágondolni, de nem tudtam nem rágondolni. Ő tartott életben, éppúgy, ahogy akkor rég, abban a mélység fekete bársonyában. Nem tudom miben, miért reménykedtem, de egy kicsi kis hangocska egyre csak cincogta, hogy nem, nem adhatom fel. De már nem maradt erőm, hogy harcoljak is, csak sodródtam tehetetlenül a sűrű árral.
Tudtam, hogy újra csak aggodalmat okozok mindenkinek, aki szeret, de ez sem számított, nem ért el hozzám. Az sem, amikor az anyám egyszer csak beállított hozzám, és lepakolta az én bársonytestű kedvesemet. Ahogy jött, úgy el is ment, éreztem, ahogy pille-könnyen megsimítja homlokom, ahogy végtelenül szomorú szeme megpihen rajtam, de nem tudtam könnyíteni fájdalmán, hiszen a sajátommal sem tudtam mit kezdeni. Örülnöm kellett volna a Makrancos Hölgynek, de nem emlékeztem milyen az öröm. Nem éreztem melegséget, amikor hozzám bújt, vagy amikor dübörgő dorombolásával szinte felmelegített. De csak szinte.
Mindenhova követett, mintha csak egy kutya lenne. Néha dühössé váltam, legalább ilyenkor feléledt bennem némi érzelmi csökevény.
Nem tudtam milyen nap van, azt sem hány óra, és azt sem mennyi idő telt el így egyedül. Újra és újra a tengert róttam. Esőben, ködben és szélben. Csak itt találtam némi nyugalmat, csak itt csendesedett el a bennem tomboló, sikító üresség. De nem tudtam egyedül maradni. Mióta a Makrancos Hölgy visszaköltözött hozzám, mindig a nyomomban volt. Komikusnak éreztem volna, ha tudtam volna érezni. De ebben a pillanatban csak némi türelmetlenség szakította ketté a jégpáncélt, ami megfagyasztott.
- Menj, menj haza! Nem akarom, hogy itt legyél, hess! Nem hallod? Tűnés! Nem kellesz! Hagyj végre békén! Minek követsz? Csak nyűg vagy te is! - Nem ismertem magamra, ahogy sziszegve kígyóztak elő számból az árulás szavai. Szégyelltem magam önmagam előtt, de nem változtathattam már semmin. Láttam, ahogy a macska néhány lépéssel ugyan lemaradva, de rendületlenül velem tart. Kicsit megmelegedett tőle jéghideg belsőm, ahogy végignéztem magunkon. A pokol tornácának szélén sétáló magányos alak és egy éjfekete, párductestű ragadozó, aki végig vele tart, legyen akár a legmagányosabbak legmagányosabbika, vagy épp a boldogság csalóka, lepkeszárnyú szivárványa, nem hagyja egyedül.
Nem figyeltem, hogyan keveredtem a sikátorba, de nem is számított, baktattam tovább, sötét, árnyék-kísérőmmel a nyomomban, magamba mélyedve.
- Nem unod még a pesztrát? - néztem a macskára, aki csak rám villantotta hatalmas sárgás íriszét, és mintha kissé cinikusan, ámde elnézően rám hunyorgott volna és olyan hangot adott ki, ami a nyávogás és a dorombolás között szlalomozott kedvesen. Megrántottam a vállam válaszul, majd tovább léptem. - Találhatnál magadnak jobb elfoglaltságot is, mint hogy engem kísérgess... de ha ez neked jó? Ki vagyok én, hogy megakadályozzalak ebben?
Nem vettem észre, hogy hol vagyunk, hogy már nem vagyunk egyedül. Nem láttam az előttem ácsorgó alakot, csak mikor már szinte belebotlottam.
- De édes! Cicám egy kis kényeztetés rád férne... - hallottam meg a kesernyés hangot, és láttam meg a rám szegeződő csábos, ámde jéghideg pillantást. Valaha szép lehetett, valaha jobb napokat élt, bár még mindig ruganyos testű, karcsú lábú, feltűnően és hiányosan öltözött egykor volt lány szegődött mellém. Számító éhség fűtötte át hideg arcát, mintha a szerelem könnyű tüzét csakis nekem tartogatná, mintha ettől felélednék. Totálisan hidegen hagyott, pont annyira, mint amilyen hidegséget magamban is éreztem. Továbbléptem volna, de a kurva nem engedett.
- Ne kéresd magad! Látom, hogy te is akarod! Néha le kell vezetnünk a feszültséget, ugye, szépfiú? - szinte dorombolt, de az ő hangja hideg maradt, jégcsapok szúrtak a testembe, ahogy hallgattam. Hozzám dörgölőzött, megmarkolt, beleadott mindent, hogy felélesszen. Még mindig nem szóltam hozzá, csak néztem rá figyelmesen, néztem a hideg, gyémánt kemény tekintetet, a mosolyt az ajkán, a hamis örömet az arcán, és nem értettem mit akarhat tőlem.
- Mire vársz? Vedd el, amit akarsz!
Valami elpattant bennem erre a felszólításra. Valami átszakította a gátakat, valami elöntötte az agyamat. Nem tétováztam, nem gondolkodtam, nem éreztem, csak cselekedtem. Éhesen, akár egy ragadozó kaptam a lány után, éppoly hidegen, keményen nyomtam a falhoz, amilyen ő maga is volt, és amilyen hideg én voltam. Szinte erőszakosan haraptam, téptem, markoltam a felkínálkozó testet. Nem gondolkodtam, nem éreztem, nem láttam magam. Nem tudtam, hogy ez ösztön-e, vagy csak szükséglet, vagy egyik sem. Nem tudtam, hogy csupán egy kétségbeesett kiáltás vagyok a hideg éjszakában, és az egyetlen társam, az örök társam az engem kísérő fekete vadász. És a kurva.
Nem érdekelt, hogy a lány éppoly hidegen viszonyul hozzám, hogy szenvedélye fagyos, jeges tűz csupán. Nem számított, tette a dolgát. Minden csókjával, minden érintésével megfagyasztott bennem valamit, ami ellen én ádázul küzdöttem, hamis tűzzel felelve minden mozdulatára. Hányingerem lett volna, ha veszem magamnak a fáradtságot, hogy gondolkodjak, de nem akartam mást, csak érezni, végre érezni. Nem ment. Éreztem a rágója ízét a szájában, hallottam unott csámcsogását, és szinte láttam magunkat kívülről, ahogy a falnak nyomva falom, tépem, szaggatom akárcsak egy éhes ragadozó az áldozatát. Majd éreztem, ahogy készséges test megmerevedik markoló ujjaim alatt.
- Mi a fene van ezzel a döggel? Mit bámul? - kérdezte felháborodottan. Először nem értette mit akar, de ahogy arrafelé néztem, amerre ő, megértettem. A vadász rám várt. Türelmesen, nem messze tőlünk ült és világító hatalmas szemeit ránk függesztve, rezzenéstelenül bámult minket. Mosolyoghatnékom támadt, ahogy a macskát figyeltem. Hát maradt, nem ment el.
- Hagyd! - mormogtam a nő nyakába, már-már mosolyogva. - Nem számít!
- Közönséget akarsz? - merevedett meg a lány, majd csábosan rám mosolyogva, kivillantotta fogait.
- Csak nem finnyásak lettünk? - kérdeztem tőle cinikusan. Nem értettem mi baja.
- Problémád van vele? Miért, te talán szereted ha néznek közben? Oké, legyen, de akkor feláras lesz, cicám... - vigyorgott gonoszul.
- Ne akadj ki, de mondtam, nekem nem számít. - Kezdtem unni az egészet, mégis mit gondoltam, amikor belementem ebbe a helyzetbe. Játékot akartam, hát megkaptam.
-Nem mész innen?! Húzzál haza! - Először azt hittem nekem szól, csak amikor megláttam, a kezében a követ, ahogy a társam felé hajítja, csak akkor jöttem rá, hogy kinek célozta.
Mintha egy rossz álomból ébrednék, úgy éreztem pofon vágtak, úgy tértem magamhoz. Elkaptam a lány kezét, szorosan tartottam, belenéztem értetlen szemébe, és dühösen sziszegtem az arcába.
- Meg ne próbáld még egyszer!
- Engedj el! Ez az én életem, én irányítom! - Léptem volna el mellőle, de visszarántottak a szavai.
- Nem vagy normális, eszelős vagy! Így kiakadni egy dög miatt! Húzz a francba! - fröcsögte az arcomba. Hidegen elmosolyogtam, és kitéptem magam a kezéből.
- Pont, hogy most jött meg az eszem! Hagyj nekem békét!
Nem tudom mit képzeltem, mégis hogy juthattam ennyire mélyre. Tudtam, hogy az elmúlt napok alatt mélyebben voltam, mint a kómám hónapjaiban.
Majdnem tönkretettem magam. Bábú voltam, csak egy burok. A testem élt, de én nem voltam sehol. Nem gondolkodtam, csak vegetáltam. Napokig őrlődtem, nem szóltam senkihez, nem éltem, csak léteztem. Magam sem tudom, mire vártam. Egy jelre, egy szikrára, de ami bennem volt, abban nem volt többé szikra, nem volt benne tűz, és nem volt benne élet. Csak lézengtem, én magam lettem a semmi. Pedig ezt akartam. De igazából fel kellett tennem a kérdést, hogy valóban ezt akartam? Ez lett volna a jel?
Nem, nem akarhattam ezt.
Lassan jött a világosság, mintha a hosszú éjszakának lenne vége, úgy ébredtem rá az igazságra egy hajnalban. A fejemben állandó kérdések zakatoltak, miértekre próbáltam választ találni, de addig nem kaphattam meg az áhított feleleteket, amíg én magam nem akartam azokat megérteni.
Ez a pár nap, amit teljes ürességben egyedül, valóban egyedül, szinte már-már vegetálva töltöttem, rádöbbentett valamire.
Meg kellett tanulnom, hogy nem kell mindig harcolni, fel lehet adni a küzdelmet anélkül, hogy veszítenénk. Van, amit el kell tudni engedni. Meg kellett értenem, és el kellett fogadnom, hogy az életem abban a pillanatban visszavonhatatlanul megváltozott és új irányt vett, ahogy az a kamion - ott a sötét éjszaka - letolt az útról.
Végre megértettem, hogy az életem úgy volt jó, ahogy azt ajándékul kaptam az ébredéskor. Nem akartam már többé egyedül, hidegen, megfagyva lenni. Élni akartam, végre igazán élni. Már világossá vált előttem, hogy az emlékek nélkül csak sivár másolata lehetek önmagamnak. Hiába akartam eszeveszetten, szinte megszállottan a kóma előtti életemet, énemet visszakapni, az a Daniel már nem létezhetett. Helyette egy gazdagabb ember ébredt fel, és ezt a gazdagságot eldobhattam volna ugyan, de akkor magamból kellene kitépnem, és ez azzal fenyegetne, hogy így, ez által szűnnék meg lézeni. Csak egy burok maradtam volna, egy lélek nélküli test.
Végül megértettem, hogy nem létezhetem igazán anélkül, ami ellen eddig harcoltam, és megértettem, hogy nem David ellen, vagy az ő emlékei ellen küzdöttem körmömszakadtáig, hanem magam ellen. A saját félelmeim és kishitűségem tartott szöges, fájó béklyóban.
Önkéntelen nyúltam a telefon felé, és nyomtam meg annak a számnak a gyorshívóját, aminek a túloldalán hallhattam a feloldozást. Mintha minden hirtelen kitisztult volna. Amit eddig nem akartam, vagy nem tudtam meglátni, most olyan világossá vált előttem, hogy csodálkoztam, miért nem vettem észre előbb. Már értettem, hogy mi történt. Már nem akartam az egyedüllétet. Nem akartam ezt az ürességet, bármit csak ezt ne…
- Igen… - hallottam meg a hangját.
- Ailia én vagyok, Daniel – nyögtem, és majd szétfeszített belülről valami ismeretlen érzés. Talán megkönnyebbülés, talán a helyes út felismerése, nem tudhatom. – Ailia üres lettem… nincs bennem már semmi.
- Daniel… - kezdte, de szavába vágtam.
- Ne, el kell mondanom – hadartam. – Ki akartam törölni magamból mindent, az emlékeket, Davidet, téged, Albát, mindent, még magamat is. Igazad volt, mindenben igazad volt. Féltem, féltem elfogadni az életemet, féltem, hogy magamért nem szerethetsz, féltem, hogy önmagam legyek. Eddig azt hittem magabiztos vagyok, sikeres és jó az életem. De aztán jött ez a baleset, és megváltozott minden, én is. De nem ismertem ezt a Danielt, nem tudtam, ki vagyok valójában, holott nem vettem észre, vagy nem akartam észrevenni, hogy ugyanaz maradtam, csak kaptam valamit még. Azt hittem harcolnom kell, de nem tudtam, hogy ha harcolok, akkor magam ellen harcolok. Te érted ezt? – nevettem keserűen.
- Daniel hol vagy most? – Aggódott, hallottam rajta, hogy félt, rettenetesen félt. Hatalmas kő omlott porrá, hirtelen tudtam levegőt venni.
- Itthon… Ailia, igazad volt! Nem akartalak bántani, magamat akartam bántani, de te voltál ott. Most minden olyan üres. Én is. Ijesztő, félelmetes érzés. Olyan lettem, mint egy üres kagylóhéj. Nincs bennem semmi. Bolond voltam – nevettem fel, hangom csikorgott, a kezem görcsösen kapaszkodott a telefonba – olyan hülye voltam, láttál már olyan bolondot, aki maga ellen küzd? De most már értem, már tudom, és már nem harcolok, sem magammal, sem Daviddel, sem az emlékekkel. De már nincs is mivel, mert hirtelen mintha már ez is kiürült volna belőlem. Azt akartam, hogy tudd, igazad volt. És hiányzol, annyira hiányzol. Azt akarom, hogy velem légy… veled akarok lenni… - suttogtam, majd kinyomtam a telefont. Hirtelen olyan fáradt lettem. De, hogy ki tudtam mondani a szavakat, amik belül égettek, végre szabaddá váltam, végre már nem szorított semmi, és végre nem kellett harcolnom...
A szemeim maguktól csukódtak le és nem tudtam ellenállni a fáradság ólomsúlyú puha paplanának. Távolról hallottam még, ahogy kitartóan cseng a telefonom, de nem tudtam felvenni, csak aludni akartam. Végre pihenni, minden súly és fájdalom nélkül. Végre nem fájt semmim, könnyű lettem. Hirtelen olyan könnyű, mint egy tollpihe. Mosolyogva aludtam el.
Ülök a zongoránál, ujjaim cirógatják a fekete-fehér billentyűket. Először csak szavakat, majd mondatokat és a hozzájuk kapcsolódó dallamot hallom. Nem kell lejegyeznem, megmarad bennem minden hang, minden szó. Keserédes dal lesz, nem tudom, honnan tört fel belőlem, de le kellett írnom. Mikor elolvasom, nem tudom valaha eljátszanám-e. Mintha búcsúznék. De hiszen itt vagyok, nem megyek sehová, nevetek magamon. De mégis, újra és újra eljátszom, nem tudok szabadulni tőle. Végül csak lejegyzem, ahogy a többi dalt is, nem tudom semmibe venni. Kissé elszomorít a tény, hogy egy búcsúdal született belőlem, de ez is bennem volt, ki kellett jönnie. Immár kész, élő lett.
Meghallom, ahogy Ailia bejön a szobába, és hirtelen abbahagyom, nem akarom, hogy hallja, nem. Lehajtom a zongora fedelét, és halvány mosollyal nézem, ahogy kissé elnehezülve súlyos terhétől felém lépdel. Még most is elámulok, ha arra gondolok, hogy nemsokára szülők leszünk. Óvatosan megsimítom a kisbaba lakóhelyéül szolgáló halmot, majd hirtelen ötlettől vezérelve megszólalok:
- Gyere hozzám…
Jézusom, megőrültem, hogy ezt elvállaltam. Ez futott keresztül az agyamon pillanatokkal a koncert előtt. David zenekara a Knights egy emlékkoncertet szervezett Davidnek. Rick hívott fel és kérdezte meg, elmennék-e, és játszanék-e velük. Először nemet akartam mondani, de aztán akaratlanul bukott ki belőlem a beleegyező válasz. Azóta jó pár hete keményen próbálunk, de csak most tudatosult bennem mire vállalkoztam.
A stadionban ezernyi és ezernyi ember tolong, energiájuk lüktetve áradt felém, szinte felemelt, megpörgetett. Egyszerre voltam izgatott, és feldobódott. Rettegtem és alig vártam a pillanatot, hogy végre elkezdjük. Remegtem az izgalomtól, nem tudtam egy helyben maradni.
- Fejezd már be ezt a parát, ember! Marha jók leszünk! – veregetett hátba Noah mire a többiek csak vigyorogtak kárörvendőn.
- Könnyű nektek mondani, ti már hozzászoktatok, de nekem ez újdonság…
- Igen? Akkor kérdezd meg Bishopot mit csinál minden koncert előtt a klotyón – kuncogott Rick gonoszan, mire az említett, csak morgott valami igazán nem szalonképeset. – Különben meg nem kell úgy tenned, mint akinek tök idegen a terep. Nyugi minden okés lesz… - vigyorgott.
Immár ők is tudtak mindent rólam. Először meglepődtek, de aztán úgy tűnt mintha minden a helyére kattant volna bennük, mintha könnyebb lenne így elfogadni a dolgokat, engem. Igazán nagyszerű barátok lettek és sokban megkönnyítették a helyzetemet.
Láttam, ahogy a színfalak mögött James és Eda is beinteget, majd előremennek, hogy elfoglalhassák a helyüket. Csak egyetlen embert nem láttam. Azt akit legjobban akartam.
- Na emberek, csapjunk a húrok közé…
A fények felizzottak, az adrenalin az ereimben száguldani kezdett. Mintha minden érzékszervem kiéleződött volna, mintha ezerszer jobban hallottam volna, és ezerszer jobban láttam volna. A zene keresztül áradt a testemen, befurakodva minden hajlatomba, minden porcikámat kitöltötte, nem hagyott helyet semmi egyébnek, csak ő létezett.
Megigazítottam a mikrofonállványt egy pillanatra ránéztem a tömegre és újra éltem mindazt az élményt, amit David is átélt valaha. De tudtam, most ez csakis az enyém, és nem bántam, már nem, hogy az övé is velem maradt.
- Ma arra emlékezünk… - kezdtem, mire elcsendesedett a tömeg, hogy hallja hangomat – ma David Loganre emlékezünk. Ez a koncert neki szól, és mindazoknak, aki szerették őt, és mindazoknak, akik nem ismerhették, de adott nekik magából valamit.
Hallottam, ahogy Rick elkezdi a kezdő akkordot, elszállt minden bizonytalanságom. Magabiztosan álltam ott a sok ezernyi ember előtt és azzal a dallal kezdtem, amit David írt búcsúzóul…
" Ha megkérdeznéd, hogy mit nem mondtam el?
Van-e még szó, amit mondani kell?
Van-e még szó, kimondható?
Ha megkérdeznéd, csak annyit mondanék..."
Egy pillanatra behunytam a szemem átadtam magam az emlékeknek és az érzésnek. Egyek voltunk, valóban egyek. David és én. Testvérek, és idegenek. Mintha egy éles szúró fájdalom érintett volna meg, de ahogy jött úgy múlt el.
Énekeltem tovább…
"Köszönöm azt, hogy itt voltál velem,
Csak ennyi volt az életem.
Csak ennyi volt, és nincs tovább,
Ha megkérdeznéd, csak annyit mondanék:
Ha még egyszer láthatnám azt,
- Tessék? – kérdeztem vissza, egyik délután, holott pontosan tudtam mit értett Ailia a kérésén. – Hiszen beszélek veled – nem néztem a szemébe, helyette a vállamon lévő ősrégi gitárt birizgáltam. Nem is vettem észre mikor, vagy hogyan vettem magamhoz, a részemmé vált, éppúgy, ahogy a részem volt a fényképezőgépem is.
- Igen, de nem hozzám! Nekem nem mondasz semmit!
Sétáltunk a kikötő felé mind a hárman, ahol nem is olyan rég, még egyedül menekültem a hangok és a látomások elől, amik a fejemben táncoltak, és mutatták az utat. Hozzá. Hozzájuk.
Furcsa, tűnődtem, hogy most a tenger milyen nyugodt. Mintha csak én ragadtam volna bele a kétségek nyúlós sárdagonyájába. Megtorpanva kellett tudomásul vennem, hogy az élet nélkülem száguldott el, és csak én maradtam, megkövülve. Szinte sima volt a víz. Mintha folyékony tükör lett volna. Gondoltam ha belenézek, talán láthatom magam. Saját magam. Nem csak egy tükörképet, nem csak egy képmást, nem csak egy ikertestvér arcát.
Kihajoltam egészen a régi famóló korlátján, bele akartam nézni ebbe a tükörbe, látni akartam magamat. Végre tudni akartam, ki is vagyok valójában. De nem láttam semmit. Az ezüst víztükör olyan messze volt, én meg olyan távolról láttam csak az arcomat. De mégis, látnom kellett, tudnom kellett.
Nem törődve semmivel, sem az alkonyi szélben rikoltozó sirályokkal, sem az emberekkel, akik néha furcsa, ideges pillantásaikkal mértek végig, sem pedig Ailia aggódó arcával, hajoltam egyre kijjebb. Talán eszelős voltam.
- Daniel, mit csinálsz? – kapott utánam.
- Látni akarom… látni akarom, ki vagyok!
- Daniel, nézz rám! Gyere vissza kérlek, megijesztesz!
- Nem látom… még mindig nem látom… - Hajoltam még kijjebb. – Hol vagyok én? – kerestem a tükörképem a vízben, de a mozdulatlan simaság eltűnt, helyét átadta a puha hullámok táncának. Arcom a vízben összemosódott, nem láthattam tisztán. – Ailia eltűnök…
- Daniel, figyelj rám! – nyúlt felém, de elrántottam a karom. – Menjünk, gyere, menjünk jó?
- Hát nem látod? – néztem rá értetlenül. Nem vettem észre a könnyeket az arcán. Kiesett az is, hogy időközben majdnem lement a nap. Nem láttam Albát sem, aki némán, hatalmasra tágult, rémült tekintettel bámult engem. Az eszelőst. – Elveszek, sehol nem vagyok! Az arcom összemosódik! Hát ki vagyok én? Mondd meg, tessék, mondd meg ki vagyok én! – kiáltottam bele az arcába, amitől nemcsak ő, de én is összerezzentem.
Szinte már csak mi voltunk itt. Az emberek lassan elszállingóztak, nem törődve velem.
- Én tudom ki vagy! – suttogta. – Daniel vagy! Te vagy az, akit szeretek…
- Nem! – csattant a hangom ostorként. – Te Davidet szereted…, őt látod, őt akarod! De én nem akarok David lenni, nem akarom az ő életét, nem akarom az ő emlékeit! Hát nem érted? Én, én akarok lenni.
- Daniel, te nem vagy David… nem is lehetnél ő. David halott. A testvéred halott… én pedig téged akarlak.
- Nem tudom elkülöníteni a saját emlékeimet és Davidét, nem tudom, melyik kié, én nem akarom az ő emlékeit… újra és újra ez van, mindig ide lyukadunk ki végül... hát nem érted? Mindent tönkretesznek ezek az emlékek!
- Ezek az emlékek vezettek el hozzám.
- Nem. David vezetett el hozzátok, ő akarta. Nekem nem volt beleszólásom. Nem látod? Nekem itt nincs beleszólásom semmibe! Nem tudom ki vagyok, nem tudom leszeke-e valaha önmagam egyáltalán, azt sem tudom már milyen voltam én magam. És nem tudom az, aki téged szeret, az én vagyok-e – hajtottam le a fejem elcsendesedve.
- Ha ezt nem tudod, akkor tényleg nem tudsz semmit! – szikrázott fel Ailia szeme.
- Te sem tudhatod, hogy akit te szeretsz, az ki is valójában… honnan tudod, hogy engem szeretsz és nem Davidet? – tettem fel odavágva a kérdést, ami már szinte kifacsart, önmagam ellen fordított. Dacosan, mint egy gyerek, úgy néztem a szemébe, kihívón, akaratosan.
- Ne merészeld megmondani nekem, hogy én mit érzek! – csattant fel. – Hogy van bátorságod kétségbe vonni az érzelmeimet! Mit tudsz te a szeretetről, a szerelemről, ha ilyet mersz tőlem kérdezni? Mégis honnan tudhatnád, hogy bennem mi megy végbe? Hogy várhatod el tőlem, hogy helyetted én tudjak mindent? Nézz végre szembe magaddal! Te nem Davidtől félsz, te nem attól rettegsz, hogy ő mit tett, vagy mit nem. Te nem az ő árnyékától tartasz. Te csak a mögé bújsz! Igazából, te saját magadtól félsz! Félsz élni, és gyáva vagy még ahhoz is, hogy legalább bevalld magadnak, ha egyszer végre boldog vagy! Elbújsz valaki más háta mögé, és csak kukucskálsz kifelé, de nem mersz kilépni mögüle – hadarta egy szuszra, hangja ostorként csattant lelkemen, egyre nagyobb és nagyobb sebet ejtve rajta. De csak azért, mert tudtam, hogy igaza van. De hogyan is vallhattam volna be, hiszen még magam előtt is tagadtam. – Daniel, én melletted vagyok… melletted akarok lenni. De te nem engeded. Nem harcolhatok veled is érted! Nem tudok ellened küzdeni. Hagynod kell, hogy veled legyek.
- Én… - kezdtem, de nem tudtam mit mondani.
- Daniel… - lépett közelebb, már nem izzott a szeme, csak fáradság és keserűség ült benne. Összeszorult a szívem, ha arra gondoltam, miattam. – Engedj közel, kélek…
- Nem tudom, hogy kell…- nyögtem. – Nem tudom, akarom-e…, már nem tudom mi történik… már semmit sem tudok!
- Csak hagyd! – Két tenyerébe fogta az arcomat és nem engedte, hogy elkapja a tekintetem. – Csak hagyd!
- Nem akarom, hogy David bennem legyen – léptem hátrább, eltávolodva, elszakítva a láthatatlan köteléket. Ailia keze üresen, csalódottan, tehetetlenül hullott le. – Azt akarom, hogy csak én legyek!
- Daniel…, David a testvéred volt, ez ellen nem tehetsz semmit. Meg kell békélned ezzel a tudattal, soha nem voltál csak te, és soha nem volt csak David. És ez akkor sem változik, ha harcolsz ellene. Akkor is így volt, amikor még mit sem tudtatok egymásról, és így lesz mindig. Ő a részed, ahogy te az övé…
- Neked könnyű! – támadtam ismét rá. Láttam, hogy elsápad és megremeg. De nem tántorodott meg, ő sokkal erősebb volt mint én. – Kaptál egy ugyanolyat - mint a zenebohócnál, ha elveszik az egyik hangszerét… - nem baj, van másik… mondhatnád… - még mondtam volna tovább, de egy hatalmas pofon égető perzselése útját állta a mocskolódásnak, ami keserűségből és kishitűségből kitörni akart meggyötört, bizonytalan elmémből.
- Ez még tőled is durva volt… - kapkodta a levegőt. – Térj észhez, szedd össze magad, légy férfi, nézz szembe magaddal! – kiáltotta könnyes szemekkel. – Tudod, hol találsz, ha úgy gondolod szükséged van rám. Nem nézem végig szótlanul, hogy lerombolsz mindent magad körül, nem vagyok hajlandó asszisztálni ahhoz, hogy tönkre tégy mindent! Melletted akarok lenni, de addig ez nem megy, amíg te magad ezt nem akarod. El kell mennem ahhoz, hogy rájöjj, hogy te magad mit akarsz.
- Ailia… ne… - nyúltam most én felé, de ellépett, kitért előlem.
- De igen! Tudod, hogy ha maradok, akkor soha nem fogod elfogadni, hogy TE mit érzel. Nem hagylak el, nem tudnálak elhagyni, de nem tudok veled így lenni, addig nem, amíg nem engeded. Azt hiszed ez nekem olyan könnyű? Egyáltalán nem, de ha most nem megyek el, és ha most te nem tisztázod magadban a dolgokat, örökre ott maradnak, és megmérgeznek körülöttünk mindent. Ennek így kell lennie... Bármikor megtalálsz, én mindig itt leszek neked, de most el kell mennem...
zene - bon jovi - it's hard letting you go...
Ott maradtam, szótlanul, némán egyedül. Sajnáltam magam, haragudtam. De hagytam, hadd menjen, fájt, de engedtem. Úgy éreztem tehetetlen vagyok. Nem értettem mit akart Ailia. Csak azt láttam elhagyott. Nem akartam érteni a szavait, amit értem, nekem mondott. Kezeim görcsösen szorították a móló deszka korlátját. Az ujjaim elfehéredtek, de nem éreztem. Néztem bele az immár feketén örvénylő vízbe, de nem láttam semmit. Még mindig ki akartam tépni magamból Davidet. Nem akartam őt, nem akartam az emlékeit. Botor módon semmit nem hallottam meg abból, amit Ailia mondott nekem. Mert ha figyeltem volna, ha igazán meghallottam volna, igazat kellett volna adnom neki.Helyette azt hibáztattam, aki nem tehetett semmiről. Davidet. Könnyű volt őt okolni, hiszen így én maradhattam a szenvedő fél. De arra nem gondoltam, hogy rajtam kívül más is szenvedhet.
Nem tudom meddig voltam egyedül a móló stégjén, magányosan, telve keserűséggel. Mire hazaértem, Ailia és Alba eltűntek. Nyoma sem maradt annak, hogy valaha itt jártak volna. Úgy jártam be a lakásomat, mint egy idegen, tántorogva, bizonytalanul. Azt hittem erős vagyok, azt hittem el tudom viselni a hiányt, a magányt, az elhagyatottságot. Azt hittem nem omolhatok már össze ennél jobban.
Tévedtem.
Elég volt csak egyetlen kis darab, ami itt maradt belőlük, hogy végképp elveszítsem védőbástyáim maradékát. Alba egyik kis pólója. Emlékszem én vettem le róla a fürdőszobában, mert leette valamivel. Tétován nyúltam érte, és emeltem fel. Megéreztem az illatát, olyan erősen ott volt előttem, hogy tapintani tudtam volna. És akkor nem maradt bennem más, csak az üres fájdalom. A vad düh éles pengével vágta keresztül magát a maradék tartóvonalon. Soha nem hittem volna, hogy a fájdalom és a düh ilyen erősen tombolhat bennem. Megszűnt minden gát. Őrülten taroltam le mindent, ami kezem ügyébe került. Vakon kerestem újabb és újabb pusztítható tárgyak után. Fékezhetetlen dühömet nem csillapíthatta semmi. Így az a teli üveg whisky sem, ami ott lapult az egyik sarokban, kibontatlanul. Felvettem és lecsúsztam a fal tövébe, és módszeresen pusztítva már amúgy is fájó tudatomat, elkezdtem kortyonként végezni vele.
A kellemes, homályos tudatlanság lassan jött. Éreztem, hogy a tagjaim elnehezülnek, ahogy egyre nehezebben marad nyitva a szemem, de csak folytattam az ivászatot, míg már arra sem emlékeztem mitől lettem hirtelen ennyire levert. Addig ittam, amíg már csak a jótékony sötétség puha karjai fontak körbe.
Nyitott szájjal, méltatlanul dőltem el horkolva, az alkohol csalóka mámorától a koszos, szemetes padlón.
- Daniel…! – hallottam beszűrődni előbb egy kétségbeesett, majd dühös hangot – Jézusom, ember! Mit csináltál?
- Hagyj! Menj innen! Hagyj békén! – nyögtem félig kábultan még.
- Nézz már magadra, hogy nézel ki!
- James, hagyj már, a fenébe is, nem látod, hogy nincs szükségem a kioktatásra?
- Amire neked nincs szükséged, az ez… - guggolt mellém, és kivette a kezemből a majdnem üres üveget. Méltatlankodva próbáltam feltornászni magamat, de sehogyan sem sikerült. Csak elterültem ismét a földön. Hirtelen nagyon viccesnek láttam az egész helyzetet, és elnevettem magam. De még a saját fülemnek is sértő olt ez a hang, nemhogy másnak.
- Még jó, hogy Ailia ezt nem látja… - méltatlankodott James. – Megkért, hogy jöjjek át, nézzelek meg, és ahogy látom, igaza volt…
- Igen… a szent Ailia, megint igaza volt – akadozott a nyelvem a gúnyos mondat közepette. Aztán ahogy kimondtam a szavakat, ismét belém hasított, hogy mi történt. – Elhagyott… - nyöszörögtem – James, elhagyott...
- Dehogy, te bolond! Na gyerünk, szedd össze magad, nem hagyott el senki senkit. Csak időt hagyott neked. Amire, ahogy elnézem szükséged is van. -
Nagy nehezen felszedett a földről és a zuhanyig cipelt. A kellemes, zsibbadt kábulaton keresztül is éreztem, ahogy beállít a zuhanyzó sarkába. Aztán a bőrömet mint megannyi tűszúrás döfte keresztül a jeges, hideg víz.
- Ááá… meg akarsz ölni? – kiáltottam.
- Megérdemelnéd, nézz már magadra, hogy nézel ki?
- Rossz passzban vagyok! Szánalmasan érzem magam… inkább menj el te is! Jobb lenne...
- Ne hülyéskedj, na gyerünk, jobb már? – kérdezte, már csurom vizesen ő is. Ahogy ránéztem hirtelen keserű epe kúszott fel a torkomon. Öklendezve borultam a WC csésze fölé. Semmi nem volt a gyomromban, de megkönnyebbültem, hogy az alkohol maradéka is kijött belőlem. Elgyengülve, remegő tagokkal terültem el a földön, összehúzva magam, akár egy magzat. Kezemmel átkulcsoltam a lábamat, és ringattam meggyötört testemet. Nem akartam emlékezni nem akartam semmit. Csak újra sötétet akartam. James lekuporodott mellém, nem tett semmit és nem is szólt semmit, csak ült mellettem, ő engem, én a hideg csempét bámultam.
Nem tudom mennyi idő telt így el, mikor fázni kezdtem. Feltápászkodtam, kissé megszédültem ugyan, de tudtam egyedül menni. Önként álltam ismét a zuhany alá, az immár száraz ruháimtól megválva próbáltam magamba életet verni. De csakis azért, hogy újra kiűzhessek minden fájó emléket magamból.
- Jobban vagy? – lépett be James.
- Igen, jobban – léptem ki a zuhany alól. Nem volt mit mondanom. Nem akartam, hogy aggódjon, de azt sem, hogy maradjon. Egyedül kellett lennem. Megint. Újra és újra ide lyukadtam ki. Egyedül kellett lennem. Megint. - El kéne menned, nem kell engem pesztrálnod állandóan, van saját életed. Tudom, hogy segíteni akarsz, de nem tudsz, most nem. Ezt egyedül kell megoldanom.
Egy darabig csak néztük egymást szótlanul, majd James felsóhajtott.
- Oké, de tudod, hol találsz… - egyezett bele.
- Érdekes, mostanában mindenki ezt mondja… - morogtam magamban – nem lesz gond, menj nyugodtan – tettem még hozzá.
- Na, kicsit megkönnyebbültem, ha már gúnyolódni tudsz, akkor nincs akkora baj – veregette meg a hátam, aztán csendben behúzta maga mögött az ajtót.
Nem bajlódtam az öltözéssel, mégis mi értelme lett volna? Csak elvágódtam az ágyon és sajnáltam magam. Nem akartam gondolkodni, ezért eszembe jutott ismét, hogy leiszom magam, de utáltam hányni, így maradt az önsajnálat. Feküdtem nyitott szemmel az ágyon, még éreztem Ailia illatát, de erőszakkal nem foglalkoztam a bántó gondolatokkal. Rájöttem, ha az ember sokáig próbálgatja, tényleg el lehet érni a semmire gondolást. Az ablakon beszűrődő fények újra szürkületet jeleztek, de nem érdekelt. Megfordultam, és inkább a falat bámultam tovább. De hiába lettem egyre bizakodóbb valahogy a nem gondolkodást is csak ideig - óráig lehetett véghezvinni. Egyre többször lopakodtak be nyitott szemeim elé azok a képek, amiket nem akartam látni. És minél jobban nem akartam, annál inkább élesebbé váltak, tolakodóbbak lettek. Mintha csak gúnyolódva az arcomba akarták volna vágni, hogy lám mégsem tudok meglenni nélkülük. Be kellett bizonyítanom, hogy én vagyok az erősebb. Csak azt nem fogtam még mindig fel, hogy nincs kivel harcolnom. Önmagam ellensége voltam.
Bosszúsan, morogva kerestem elő az újabb üveg italt, hogy ugyanolyan módszeresen pusztítsam el, mint a társát. De valahogy most nem akart olyan könnyen jönni a kábulat, pedig siettetem, volna. Mégis, valahogy az agyam egyik kis szeglete tiszta, józan maradt. Szinte kívülről láttam, ahogy félig meztelenül roskadtan ülök az egyik fotelben, kezem, lábam szétvetve hanyagul lóg, és csak bambulok. Nem tetszett a látvány, még magamnak sem. Kissé tántorogva felálltam, és a gitárt kezdtem el keresni. Feltúrtam az egész lakást, ami már így is szinte csatatérré változott, de nem leltem sehol sem. Egyre bosszúsabb lettem, hiszen nem akarhattam volna most a kezembe fogni, egyáltalán hogy juthatott ilyen az eszembe? Pont most, amikor azért küzdöttem, hogy elfelejthessem azt a másik énemet. De egyre csak az járt a fejemben, hogy meg kell találnom. Játszanom kell.
Még inkább mérgesebb és dühösebb lettem. A hangszer mintha csak játszana velem, eltűnt. Keresés közben valahogy betévedtem a sötétkamrának használt kis szobába, ahol a képek többségét tartottam. Szinte beleütköztem azoknak a képeknek a másolatába, amiket New Yorkban készítettem.
A szívem fájón szorult össze, ahogy a fotók emlékeztettek arra, amire nem akartam emlékezni. Mintha csak gúnyolódnának, mindegyik egy-egy pótolhatatlan emlékképet őrzött meg. Nem tudtam ellenállni a késztetésnek, először csak egyet vettem a kezembe, aztán még egyet, és még egyet. Már nem néztem melyikeket veszem fel, de egyre többet pakoltam bele az időközben előkerülő papírzacskóba. Csak raktam, és raktam a sok képet, válogatás nélkül. Nem mertem rájuk nézni, gondolkodni. Csak szabadulni akartam az emlékektől minden áron. Eszelősen kaptam magamra pár szedett-vetett ruhát, aztán felkaptam a teli papírzacskót és elindultam. Először nem tudtam hova igyekszem, aztán rájöttem, hogy oda, ahova mindig megyek, ha magam akarok lenni. A tengerre.
Esett az eső, majdnem egyedül voltam a parton. Az a pár ember, aki rajtam kívül ott tartózkodott, mind sietve hagyta el a partot, csak egy-egy értetlen pillantással adóztak fura látványomnak. A kikötő régi fa deszkáit sűrűn beburkolta a tejfehér köd. Olyan volt, mintha csak én lennék a világon. Ahogy mentem, úgy vájtam utat magamnak a ködön keresztül. Talpam alatt megcsikordultak a kavicsok, fel-fel kiáltva, keserű éneket hagyva maguk után, ahogy rájuk tapostam. Egy pillanatra megálltam, és néztem a szürke eget, ahogy összeér a vízzel. Ott ahol, az ég és a tenger összemosódott, ott akartam lenni. Legszívesebben oda mentem volna. Valahogy azt gondoltam, azon a helyen nem fájna semmi, ott én lehetnék végre. A ruhám nedves lett, majd vizes, a hajamból az arcomra folyt az eső, de nem törődtem vele. Csak mentem előre, mintha kijelölt úton haladnék.
Ahogy arra a helyre értem, ahol előző nap veszekedtünk, egy pillanatra megtorpantam, de hajtott valami előre mégis. Felléptem a fehér deszkákból épített mólóra, és elindultam a végére. Az eső egyre jobban esett, már függönyt vont a köd és a tenger közé. A kikötő vége belemosódott a vízfüggönybe, így úgy tűnhetett, mintha a semmibe gyalogoltam volna. De egyszer csak ebből a semmiből előbukkant a móló vége. Egy pillanatra megálltam, aztán elővettem az átázott papírzacskóból a képeket, hogy megválhassak tőlük. Először azt gondoltam a színpadias megoldást választom, még el is képzeltem, milyen jól mutat majd, ahogy egyenként dobálom őket a vízbe, de nem tudtam, nem bírtam egyesével megválni tőlük. Így egy pillanatnyi hezitálás után úgy, ahogy voltak hajítottam őket a tenger szürke – fehér habjai közé. Kihajoltam a korláton, és néztem, ahogy a hullámok elnyelik őket, és magukba forgatva viszik egyre távolabb. Valami mintha megpattant volna bennem, nem tudtam nézni, ahogy elvesznek örökre.
Még át sem gondoltam a dolgot, de már a levegőt szeltem. Süket csattanással nyelt el a tenger. Kemény ölelésébe font, összeszorította a szívemet. Csönd vett körül, mélységes, néma csönd. Csak a szívem vad zakatolását hallottam, ahogy egyre gyorsabban veri az örök ritmust. Talpam talajt ért, körülöttem, mintha pár kép lebegett volna elázva, egyre mélyebbre süllyedve.
Belém villant, hogy kellenek nekem. Nem válhatok meg tőlük. Eszeveszett sietséggel rúgtam el magam a tengerfenékről. Felszínre érve zihálva kapkodtam levegő után. Tétován néztem körül, hogy meglátom-e az átázott képeket. Mindenhol ott lebegtek körülöttem, így csak ki kellett nyúlnom értük. Mint egy mániákus szedegettem össze őket, közben a hullámok egyre sodortak kifelé. Kifulladva egy csomó elázott fényképpel a kezemben küszködtem magam a partra. Elterültem a kerek kavicsokon, és eszelősen nevettem, csak nevettem, míg már csak a görcsös szorítás maradt a mellkasomban.
Szorítottam magamhoz az elázott képeket, mintha ezen múlna az életem. Feltápászkodtam, és elindultam vissza a móló alatti gerendákat kerülgetve. Botladoztam a fáradtságtól, és az érzelmi kimerültségtől, amikor megbotlottam valamiben. Nem is figyeltem mi lehet az, de ahogy lenéztem ismerős forma ötlött elém. A gitártok, és benne a gitárral.
Hirtelen feltört belőlem minden fájdalmam, és dühöm. Kikaptam a vizes homokból a tokot, a képeket kiengedtem a kezeim közül és erőszakos mozdulattal kicsomagoltam borítójából. Egy pillanatig csak néztem, szinte vad utálat hullámzott át a testemen. Először arra gondoltam behajítom a tengerbe, de tanulva az előbbiből nem akartam még egyet úszni, így csak tartottam a kezemben. Már-már éreztem az ismerős viszketést, hogy ujjaimmal a húrokhoz érhessek, nyúltam volna, hogy meghallhassam a hangját, de aztán ahogy megérintettem a húrokat szinte akaratlanul akasztottam bele ujjamat az egyik fémszálba. Először csak az egyik ujjammal kapaszkodtam, majd a másikkal, végül mind az öttel téptem, szaggattam őket. A fémhúr a tenyerembe a bőrömbe vájt, de nem törődtem vele. Csak el akartam szakítani végre a húrokat, mintha a kötődést próbálnám eltépni, ami köztünk létezett. Már vérzett a kezem, mégsem sikerült. Dühösen csaptam a földhöz a hangszert, abban bízva, hogy végre összezúzhatom, de a homok és a kavics keveréke felfogta az ütés erejét, így csak egy tompa jajszó hagyta el a testét, de baja nem lett. Összetörten, csapzottan és csüggedve roskadtam le az egyik tartógerenda tövébe, mint aki feladja végképp a küzdelmet. Végeredményben így is volt. Hiába tettem bármit, nem szabadulhattam. És talán nem is akartam. Talán, valahol pislákolt bennem a láng, a tudás, hogy elfogadjam végre, aki vagyok. De olyan nehéz volt. Felhúztam a lábam, karomat a térdeim köré kulcsoltam és megadtam magam. Feladtam, nem akartam tovább küzdeni. Úgy éreztem vége.
Nem tudtam tőle levegőt venni, míg ki nem bukott belőlem a csuklásszerű zokogás. Egész testemet rázta a görcsös fájdalom, ami kiürülni készült, hogy talán helyére a megnyugvás kerülhessen. Elfáradtam, végtelen ólmos fáradság lett úrrá rajtam. Fáztam, a nedves, sós ruha rám tapadt, rázott a hideg, de nem tudtam mozdulni. Tenyeremet csípte a só, ahol véresre marta a dróthuzal. Nadrágom vérfoltos lett a kezemtől, de nem számított. Csak ültem összekuporodva, várva a a hajnalt, hogy talán majd a világossággal nekem is könnyebb lehet.
Talán elaludtam, nem tudom, de éles fény világított a szemembe. Kiégette a retinámat, és hunyorogva néztem a valószerűtlen fényforrásba. Először azt hittem valóban káprázok, és valami csodás fényesség, melegség vesz körül. De ahogy az éles fehér izzás elfordult rólam már láttam a két férfit mögötte. Kezemet a szemem fölé emelve néztem őket, nem nagyon érdekelt mit akarhatnak.
- Uram, Mr… itt nem maradhat! – hallottam egy hangot, megvontam a vállam, és másfelé néztem.
- Tudja, hol van? Bull járőr vagyok, a parti őrségtől, kérem, igazolja magát! – morogtam valami érthetetlent, de nem hagytak békén. Fejemet direkt elfordítottam róluk, de így sem hagytak. – Itt nem maradhat, jön a dagály, ha önként nem megy, bevisszük. Hallja, amit mondok?
- Jól van megyek már – dünnyögtem zavartan, majd nagy nehezen feltápászkodtam, összeszedtem az ázott képeket, majd a gitárt és kissé bizonytalanul elindultam – nem hiszem el, hogy nem tudják békén hagyni az embert még itt sem… - morogtam közben.
- Ilyen nincs, még neki áll feljebb – hallottam még a másik parti őrt is zúgolódni – nem tudom mit szólt volna, ha arra ébred, hogy a szájában a tenger, nemhogy megköszönné. Züllött egy alak. Remélem, nem kell majd őt is kihalásznunk egyszer.
Üres voltam, nem volt bennem semmi. Hulla fáradtan értem haza végül. Örülhettem, az agyam kiürült, nem volt már egyetlen emlék sem. De valahogy nem tudtam boldog lenni. Mintha halott lennék. Mintha kiürült volna a lelkem is. Megfagytam, élettelen bábú, kőszikla lettem.
A napok hol csigalassúsággal haladtak, hol észre sem vettem, hogy eltelt egy-két, pár nap. Kizártam a valóságot, végül valóban oda jutottam, amitől az elején annyira rettegtem. Magamba fordultam, csak befelé figyeltem. De ez nem az a fajta jó befelé fordulás volt. Nem segített, csak egyre rosszabb és rosszabb lett, egyre jobban eltávolodtam, egyre inkább nem számított semmi, és egyre messzebb kerültem. Tudtam, hogy csak magamnak kerestem a bajt, hogy nem kellene így lennie, de elfáradtam. Olyan végtelenül fáradt voltam, hogy néha egy mozdulat is kimerítőnek tűnt. Mintha halálos beteg lennék, és csak az apró mozgás is a véget jelenthetné. Nem törődtem semmivel és senkivel. Sem magammal, sem a barátaimmal, Jamesszel sem és a szüleimmel sem. Nem válaszoltam a hívásaikra, hiába ígértem meg nekik azon a napon, amikor minden kiderült, hogy ott leszek nekik, megszegtem a szavam. Nehezemre esett a hangpostámat is lehallgatni, nemhogy a telefont felvenni. Csak egyedül akartam lenni, semmi mást nem akartam csak egyedül lenni. Már nem számított, hogy megérkezett a DNS vizsgálat eredménye, hiszen úgyis tudtam a választ; pozitív. Nem okozott már sem bánatot, sem fájdalmat, sem megkönnyebbülést. Hiszen üressé váltam, de már ez sem számított, úgy éreztem éppoly halott vagyok belül, mint David. A düh is meghalt bennem, ugyanúgy mint minden érzelem. Mélyen elástam magamban, egyszerűen nem tudott kirángatni semmi és senki ebből a feneketlen mélységű kútból, amiben hevertem. Végül mégiscsak a feketeség nyert, megkapott engem is és megkapta Davidet is. Amikor már azt hittem végleg magam mögött hagytam, hogy már nem nyúlhat utánam ragacsos, mézes-mázas ujjaival, amikor biztonságban éreztem magam, amikor azt hittem, végre én, én vagyok, akkor kapott el. Gyanútlan voltam, már belátom, nem számítottam rá, hogy végül csak magába ránt a mélység, nem így.
Igazán nem is nagyon értettem minek még ez az agonizálás, minek egyáltalán még itt lennem, de egy részem, talán a nagyobbik görcsösen ragaszkodott egy aprócska fénysugárhoz, aminek a neve: Ailia. Nem mertem vele kapcsolatba lépni, nem akartam rágondolni, de nem tudtam nem rágondolni. Ő tartott életben, éppúgy, ahogy akkor rég, abban a mélység fekete bársonyában. Nem tudom miben, miért reménykedtem, de egy kicsi kis hangocska egyre csak cincogta, hogy nem, nem adhatom fel. De már nem maradt erőm, hogy harcoljak is, csak sodródtam tehetetlenül a sűrű árral.
Tudtam, hogy újra csak aggodalmat okozok mindenkinek, aki szeret, de ez sem számított, nem ért el hozzám. Az sem, amikor az anyám egyszer csak beállított hozzám, és lepakolta az én bársonytestű kedvesemet. Ahogy jött, úgy el is ment, éreztem, ahogy pille-könnyen megsimítja homlokom, ahogy végtelenül szomorú szeme megpihen rajtam, de nem tudtam könnyíteni fájdalmán, hiszen a sajátommal sem tudtam mit kezdeni. Örülnöm kellett volna a Makrancos Hölgynek, de nem emlékeztem milyen az öröm. Nem éreztem melegséget, amikor hozzám bújt, vagy amikor dübörgő dorombolásával szinte felmelegített. De csak szinte.
Mindenhova követett, mintha csak egy kutya lenne. Néha dühössé váltam, legalább ilyenkor feléledt bennem némi érzelmi csökevény.
Nem tudtam milyen nap van, azt sem hány óra, és azt sem mennyi idő telt el így egyedül. Újra és újra a tengert róttam. Esőben, ködben és szélben. Csak itt találtam némi nyugalmat, csak itt csendesedett el a bennem tomboló, sikító üresség. De nem tudtam egyedül maradni. Mióta a Makrancos Hölgy visszaköltözött hozzám, mindig a nyomomban volt. Komikusnak éreztem volna, ha tudtam volna érezni. De ebben a pillanatban csak némi türelmetlenség szakította ketté a jégpáncélt, ami megfagyasztott.
- Menj, menj haza! Nem akarom, hogy itt legyél, hess! Nem hallod? Tűnés! Nem kellesz! Hagyj végre békén! Minek követsz? Csak nyűg vagy te is! - Nem ismertem magamra, ahogy sziszegve kígyóztak elő számból az árulás szavai. Szégyelltem magam önmagam előtt, de nem változtathattam már semmin. Láttam, ahogy a macska néhány lépéssel ugyan lemaradva, de rendületlenül velem tart. Kicsit megmelegedett tőle jéghideg belsőm, ahogy végignéztem magunkon. A pokol tornácának szélén sétáló magányos alak és egy éjfekete, párductestű ragadozó, aki végig vele tart, legyen akár a legmagányosabbak legmagányosabbika, vagy épp a boldogság csalóka, lepkeszárnyú szivárványa, nem hagyja egyedül.
Nem figyeltem, hogyan keveredtem a sikátorba, de nem is számított, baktattam tovább, sötét, árnyék-kísérőmmel a nyomomban, magamba mélyedve.
- Nem unod még a pesztrát? - néztem a macskára, aki csak rám villantotta hatalmas sárgás íriszét, és mintha kissé cinikusan, ámde elnézően rám hunyorgott volna és olyan hangot adott ki, ami a nyávogás és a dorombolás között szlalomozott kedvesen. Megrántottam a vállam válaszul, majd tovább léptem. - Találhatnál magadnak jobb elfoglaltságot is, mint hogy engem kísérgess... de ha ez neked jó? Ki vagyok én, hogy megakadályozzalak ebben?
Nem vettem észre, hogy hol vagyunk, hogy már nem vagyunk egyedül. Nem láttam az előttem ácsorgó alakot, csak mikor már szinte belebotlottam.
- De édes! Cicám egy kis kényeztetés rád férne... - hallottam meg a kesernyés hangot, és láttam meg a rám szegeződő csábos, ámde jéghideg pillantást. Valaha szép lehetett, valaha jobb napokat élt, bár még mindig ruganyos testű, karcsú lábú, feltűnően és hiányosan öltözött egykor volt lány szegődött mellém. Számító éhség fűtötte át hideg arcát, mintha a szerelem könnyű tüzét csakis nekem tartogatná, mintha ettől felélednék. Totálisan hidegen hagyott, pont annyira, mint amilyen hidegséget magamban is éreztem. Továbbléptem volna, de a kurva nem engedett.
- Ne kéresd magad! Látom, hogy te is akarod! Néha le kell vezetnünk a feszültséget, ugye, szépfiú? - szinte dorombolt, de az ő hangja hideg maradt, jégcsapok szúrtak a testembe, ahogy hallgattam. Hozzám dörgölőzött, megmarkolt, beleadott mindent, hogy felélesszen. Még mindig nem szóltam hozzá, csak néztem rá figyelmesen, néztem a hideg, gyémánt kemény tekintetet, a mosolyt az ajkán, a hamis örömet az arcán, és nem értettem mit akarhat tőlem.
- Mire vársz? Vedd el, amit akarsz!
Valami elpattant bennem erre a felszólításra. Valami átszakította a gátakat, valami elöntötte az agyamat. Nem tétováztam, nem gondolkodtam, nem éreztem, csak cselekedtem. Éhesen, akár egy ragadozó kaptam a lány után, éppoly hidegen, keményen nyomtam a falhoz, amilyen ő maga is volt, és amilyen hideg én voltam. Szinte erőszakosan haraptam, téptem, markoltam a felkínálkozó testet. Nem gondolkodtam, nem éreztem, nem láttam magam. Nem tudtam, hogy ez ösztön-e, vagy csak szükséglet, vagy egyik sem. Nem tudtam, hogy csupán egy kétségbeesett kiáltás vagyok a hideg éjszakában, és az egyetlen társam, az örök társam az engem kísérő fekete vadász. És a kurva.
Nem érdekelt, hogy a lány éppoly hidegen viszonyul hozzám, hogy szenvedélye fagyos, jeges tűz csupán. Nem számított, tette a dolgát. Minden csókjával, minden érintésével megfagyasztott bennem valamit, ami ellen én ádázul küzdöttem, hamis tűzzel felelve minden mozdulatára. Hányingerem lett volna, ha veszem magamnak a fáradtságot, hogy gondolkodjak, de nem akartam mást, csak érezni, végre érezni. Nem ment. Éreztem a rágója ízét a szájában, hallottam unott csámcsogását, és szinte láttam magunkat kívülről, ahogy a falnak nyomva falom, tépem, szaggatom akárcsak egy éhes ragadozó az áldozatát. Majd éreztem, ahogy készséges test megmerevedik markoló ujjaim alatt.
- Mi a fene van ezzel a döggel? Mit bámul? - kérdezte felháborodottan. Először nem értette mit akar, de ahogy arrafelé néztem, amerre ő, megértettem. A vadász rám várt. Türelmesen, nem messze tőlünk ült és világító hatalmas szemeit ránk függesztve, rezzenéstelenül bámult minket. Mosolyoghatnékom támadt, ahogy a macskát figyeltem. Hát maradt, nem ment el.
- Hagyd! - mormogtam a nő nyakába, már-már mosolyogva. - Nem számít!
- Közönséget akarsz? - merevedett meg a lány, majd csábosan rám mosolyogva, kivillantotta fogait.
- Csak nem finnyásak lettünk? - kérdeztem tőle cinikusan. Nem értettem mi baja.
- Problémád van vele? Miért, te talán szereted ha néznek közben? Oké, legyen, de akkor feláras lesz, cicám... - vigyorgott gonoszul.
- Ne akadj ki, de mondtam, nekem nem számít. - Kezdtem unni az egészet, mégis mit gondoltam, amikor belementem ebbe a helyzetbe. Játékot akartam, hát megkaptam.
-Nem mész innen?! Húzzál haza! - Először azt hittem nekem szól, csak amikor megláttam, a kezében a követ, ahogy a társam felé hajítja, csak akkor jöttem rá, hogy kinek célozta.
Mintha egy rossz álomból ébrednék, úgy éreztem pofon vágtak, úgy tértem magamhoz. Elkaptam a lány kezét, szorosan tartottam, belenéztem értetlen szemébe, és dühösen sziszegtem az arcába.
- Meg ne próbáld még egyszer!
- Ugyan már! Gyere vissza! Mit számít ez a dög? Sokkal jobbat tudok neked adni! - A nő próbálta menteni a menthetőt, újra nekem dörgölőzött, végigsimított a mellkasomon, próbált megcsókolni, magához húzni. Fellángolt bennem a harag, hidegen, jegesen csapott ki belőlem. Gyűlöltem az érintését magamon, gyűlöltem, amivé váltam, gyűlöltem itt lenni. Lekapartam magamról, és eltoltam.
- Engedj el! Ez az én életem, én irányítom! - Léptem volna el mellőle, de visszarántottak a szavai.
- Nem vagy normális, eszelős vagy! Így kiakadni egy dög miatt! Húzz a francba! - fröcsögte az arcomba. Hidegen elmosolyogtam, és kitéptem magam a kezéből.
- Pont, hogy most jött meg az eszem! Hagyj nekem békét!
Nem tudom mit képzeltem, mégis hogy juthattam ennyire mélyre. Tudtam, hogy az elmúlt napok alatt mélyebben voltam, mint a kómám hónapjaiban.
Majdnem tönkretettem magam. Bábú voltam, csak egy burok. A testem élt, de én nem voltam sehol. Nem gondolkodtam, csak vegetáltam. Napokig őrlődtem, nem szóltam senkihez, nem éltem, csak léteztem. Magam sem tudom, mire vártam. Egy jelre, egy szikrára, de ami bennem volt, abban nem volt többé szikra, nem volt benne tűz, és nem volt benne élet. Csak lézengtem, én magam lettem a semmi. Pedig ezt akartam. De igazából fel kellett tennem a kérdést, hogy valóban ezt akartam? Ez lett volna a jel?
Nem, nem akarhattam ezt.
Lassan jött a világosság, mintha a hosszú éjszakának lenne vége, úgy ébredtem rá az igazságra egy hajnalban. A fejemben állandó kérdések zakatoltak, miértekre próbáltam választ találni, de addig nem kaphattam meg az áhított feleleteket, amíg én magam nem akartam azokat megérteni.
Ez a pár nap, amit teljes ürességben egyedül, valóban egyedül, szinte már-már vegetálva töltöttem, rádöbbentett valamire.
Meg kellett tanulnom, hogy nem kell mindig harcolni, fel lehet adni a küzdelmet anélkül, hogy veszítenénk. Van, amit el kell tudni engedni. Meg kellett értenem, és el kellett fogadnom, hogy az életem abban a pillanatban visszavonhatatlanul megváltozott és új irányt vett, ahogy az a kamion - ott a sötét éjszaka - letolt az útról.
Végre megértettem, hogy az életem úgy volt jó, ahogy azt ajándékul kaptam az ébredéskor. Nem akartam már többé egyedül, hidegen, megfagyva lenni. Élni akartam, végre igazán élni. Már világossá vált előttem, hogy az emlékek nélkül csak sivár másolata lehetek önmagamnak. Hiába akartam eszeveszetten, szinte megszállottan a kóma előtti életemet, énemet visszakapni, az a Daniel már nem létezhetett. Helyette egy gazdagabb ember ébredt fel, és ezt a gazdagságot eldobhattam volna ugyan, de akkor magamból kellene kitépnem, és ez azzal fenyegetne, hogy így, ez által szűnnék meg lézeni. Csak egy burok maradtam volna, egy lélek nélküli test.
Végül megértettem, hogy nem létezhetem igazán anélkül, ami ellen eddig harcoltam, és megértettem, hogy nem David ellen, vagy az ő emlékei ellen küzdöttem körmömszakadtáig, hanem magam ellen. A saját félelmeim és kishitűségem tartott szöges, fájó béklyóban.
Önkéntelen nyúltam a telefon felé, és nyomtam meg annak a számnak a gyorshívóját, aminek a túloldalán hallhattam a feloldozást. Mintha minden hirtelen kitisztult volna. Amit eddig nem akartam, vagy nem tudtam meglátni, most olyan világossá vált előttem, hogy csodálkoztam, miért nem vettem észre előbb. Már értettem, hogy mi történt. Már nem akartam az egyedüllétet. Nem akartam ezt az ürességet, bármit csak ezt ne…
- Igen… - hallottam meg a hangját.
- Ailia én vagyok, Daniel – nyögtem, és majd szétfeszített belülről valami ismeretlen érzés. Talán megkönnyebbülés, talán a helyes út felismerése, nem tudhatom. – Ailia üres lettem… nincs bennem már semmi.
- Daniel… - kezdte, de szavába vágtam.
- Ne, el kell mondanom – hadartam. – Ki akartam törölni magamból mindent, az emlékeket, Davidet, téged, Albát, mindent, még magamat is. Igazad volt, mindenben igazad volt. Féltem, féltem elfogadni az életemet, féltem, hogy magamért nem szerethetsz, féltem, hogy önmagam legyek. Eddig azt hittem magabiztos vagyok, sikeres és jó az életem. De aztán jött ez a baleset, és megváltozott minden, én is. De nem ismertem ezt a Danielt, nem tudtam, ki vagyok valójában, holott nem vettem észre, vagy nem akartam észrevenni, hogy ugyanaz maradtam, csak kaptam valamit még. Azt hittem harcolnom kell, de nem tudtam, hogy ha harcolok, akkor magam ellen harcolok. Te érted ezt? – nevettem keserűen.
- Daniel hol vagy most? – Aggódott, hallottam rajta, hogy félt, rettenetesen félt. Hatalmas kő omlott porrá, hirtelen tudtam levegőt venni.
- Itthon… Ailia, igazad volt! Nem akartalak bántani, magamat akartam bántani, de te voltál ott. Most minden olyan üres. Én is. Ijesztő, félelmetes érzés. Olyan lettem, mint egy üres kagylóhéj. Nincs bennem semmi. Bolond voltam – nevettem fel, hangom csikorgott, a kezem görcsösen kapaszkodott a telefonba – olyan hülye voltam, láttál már olyan bolondot, aki maga ellen küzd? De most már értem, már tudom, és már nem harcolok, sem magammal, sem Daviddel, sem az emlékekkel. De már nincs is mivel, mert hirtelen mintha már ez is kiürült volna belőlem. Azt akartam, hogy tudd, igazad volt. És hiányzol, annyira hiányzol. Azt akarom, hogy velem légy… veled akarok lenni… - suttogtam, majd kinyomtam a telefont. Hirtelen olyan fáradt lettem. De, hogy ki tudtam mondani a szavakat, amik belül égettek, végre szabaddá váltam, végre már nem szorított semmi, és végre nem kellett harcolnom...
A szemeim maguktól csukódtak le és nem tudtam ellenállni a fáradság ólomsúlyú puha paplanának. Távolról hallottam még, ahogy kitartóan cseng a telefonom, de nem tudtam felvenni, csak aludni akartam. Végre pihenni, minden súly és fájdalom nélkül. Végre nem fájt semmim, könnyű lettem. Hirtelen olyan könnyű, mint egy tollpihe. Mosolyogva aludtam el.
Ülök a zongoránál, ujjaim cirógatják a fekete-fehér billentyűket. Először csak szavakat, majd mondatokat és a hozzájuk kapcsolódó dallamot hallom. Nem kell lejegyeznem, megmarad bennem minden hang, minden szó. Keserédes dal lesz, nem tudom, honnan tört fel belőlem, de le kellett írnom. Mikor elolvasom, nem tudom valaha eljátszanám-e. Mintha búcsúznék. De hiszen itt vagyok, nem megyek sehová, nevetek magamon. De mégis, újra és újra eljátszom, nem tudok szabadulni tőle. Végül csak lejegyzem, ahogy a többi dalt is, nem tudom semmibe venni. Kissé elszomorít a tény, hogy egy búcsúdal született belőlem, de ez is bennem volt, ki kellett jönnie. Immár kész, élő lett.
Meghallom, ahogy Ailia bejön a szobába, és hirtelen abbahagyom, nem akarom, hogy hallja, nem. Lehajtom a zongora fedelét, és halvány mosollyal nézem, ahogy kissé elnehezülve súlyos terhétől felém lépdel. Még most is elámulok, ha arra gondolok, hogy nemsokára szülők leszünk. Óvatosan megsimítom a kisbaba lakóhelyéül szolgáló halmot, majd hirtelen ötlettől vezérelve megszólalok:
- Gyere hozzám…
Jézusom, megőrültem, hogy ezt elvállaltam. Ez futott keresztül az agyamon pillanatokkal a koncert előtt. David zenekara a Knights egy emlékkoncertet szervezett Davidnek. Rick hívott fel és kérdezte meg, elmennék-e, és játszanék-e velük. Először nemet akartam mondani, de aztán akaratlanul bukott ki belőlem a beleegyező válasz. Azóta jó pár hete keményen próbálunk, de csak most tudatosult bennem mire vállalkoztam.
A stadionban ezernyi és ezernyi ember tolong, energiájuk lüktetve áradt felém, szinte felemelt, megpörgetett. Egyszerre voltam izgatott, és feldobódott. Rettegtem és alig vártam a pillanatot, hogy végre elkezdjük. Remegtem az izgalomtól, nem tudtam egy helyben maradni.
- Fejezd már be ezt a parát, ember! Marha jók leszünk! – veregetett hátba Noah mire a többiek csak vigyorogtak kárörvendőn.
- Könnyű nektek mondani, ti már hozzászoktatok, de nekem ez újdonság…
- Igen? Akkor kérdezd meg Bishopot mit csinál minden koncert előtt a klotyón – kuncogott Rick gonoszan, mire az említett, csak morgott valami igazán nem szalonképeset. – Különben meg nem kell úgy tenned, mint akinek tök idegen a terep. Nyugi minden okés lesz… - vigyorgott.
Immár ők is tudtak mindent rólam. Először meglepődtek, de aztán úgy tűnt mintha minden a helyére kattant volna bennük, mintha könnyebb lenne így elfogadni a dolgokat, engem. Igazán nagyszerű barátok lettek és sokban megkönnyítették a helyzetemet.
Láttam, ahogy a színfalak mögött James és Eda is beinteget, majd előremennek, hogy elfoglalhassák a helyüket. Csak egyetlen embert nem láttam. Azt akit legjobban akartam.
- Na emberek, csapjunk a húrok közé…
A fények felizzottak, az adrenalin az ereimben száguldani kezdett. Mintha minden érzékszervem kiéleződött volna, mintha ezerszer jobban hallottam volna, és ezerszer jobban láttam volna. A zene keresztül áradt a testemen, befurakodva minden hajlatomba, minden porcikámat kitöltötte, nem hagyott helyet semmi egyébnek, csak ő létezett.
Megigazítottam a mikrofonállványt egy pillanatra ránéztem a tömegre és újra éltem mindazt az élményt, amit David is átélt valaha. De tudtam, most ez csakis az enyém, és nem bántam, már nem, hogy az övé is velem maradt.
- Ma arra emlékezünk… - kezdtem, mire elcsendesedett a tömeg, hogy hallja hangomat – ma David Loganre emlékezünk. Ez a koncert neki szól, és mindazoknak, aki szerették őt, és mindazoknak, akik nem ismerhették, de adott nekik magából valamit.
Hallottam, ahogy Rick elkezdi a kezdő akkordot, elszállt minden bizonytalanságom. Magabiztosan álltam ott a sok ezernyi ember előtt és azzal a dallal kezdtem, amit David írt búcsúzóul…
" Ha megkérdeznéd, hogy mit nem mondtam el?
Van-e még szó, amit mondani kell?
Van-e még szó, kimondható?
Ha megkérdeznéd, csak annyit mondanék..."
Egy pillanatra behunytam a szemem átadtam magam az emlékeknek és az érzésnek. Egyek voltunk, valóban egyek. David és én. Testvérek, és idegenek. Mintha egy éles szúró fájdalom érintett volna meg, de ahogy jött úgy múlt el.
Énekeltem tovább…
"Köszönöm azt, hogy itt voltál velem,
Csak ennyi volt az életem.
Csak ennyi volt, és nincs tovább,
Ha megkérdeznéd, csak annyit mondanék:
Ha még egyszer láthatnám azt,
amit egyszer láttam már,
Kérlek, újra segíts nekem!
Ha még egyszer itt lennél, simogatnál,
Kérlek, újra segíts nekem!
Ha még egyszer itt lennél, simogatnál,
mint a szél,
Nélküled nem érezhetem.
Bárki mondja, el ne hidd!
Hiába volt a sok beszéd...
A szívedben őrizd tovább,
És el ne hagyd senkiért!
Ha megkérdeznéd, hogy mit nem mondtam el?
Van-e még szó, amit mondani kell?
Van-e még szó, kimondható?
Nélküled nem érezhetem.
Bárki mondja, el ne hidd!
Hiába volt a sok beszéd...
A szívedben őrizd tovább,
És el ne hagyd senkiért!
Ha megkérdeznéd, hogy mit nem mondtam el?
Van-e még szó, amit mondani kell?
Van-e még szó, kimondható?
Ha megkérdeznéd, csak annyit mondanék:"
Néztem a tömeget, és akkor, ahogy oldalra pillantottam, a takarásban megláttam azt, akit mindennél jobban akartam.
Ailia.
Mintha visszarepültem volna az időben, mintha az emlékek újra életre keltek volna bennem. De ezek már csak az enyémek voltak, ez már csak velem történt. Ahogy énekeltem tovább, ott peregtek a képek a szemem előtt. Azok a képek, amikor először megpillantottuk őt…
"Ha még egyszer láthatnám azt,
Néztem a tömeget, és akkor, ahogy oldalra pillantottam, a takarásban megláttam azt, akit mindennél jobban akartam.
Ailia.
Mintha visszarepültem volna az időben, mintha az emlékek újra életre keltek volna bennem. De ezek már csak az enyémek voltak, ez már csak velem történt. Ahogy énekeltem tovább, ott peregtek a képek a szemem előtt. Azok a képek, amikor először megpillantottuk őt…
"Ha még egyszer láthatnám azt,
amit egyszer láttam már,
Kérlek, újra segíts nekem!
Ha még egyszer itt lennél,
Kérlek, újra segíts nekem!
Ha még egyszer itt lennél,
simogatnál, mint a szél,
Nélküled nem érezhetem.
Bárki mondja, el ne hidd!
Hiába volt a sok beszéd...
A szívedben őrizd tovább,
És el ne hagyd senkiért!...
Bárki jönne, aki helyemre lép,
Mondd el neki, milyen szép volt a nyár!
A szívedben égjen a láng,
Égjen a tűz még tovább!
Ha még egyszer láthatnám azt,
Nélküled nem érezhetem.
Bárki mondja, el ne hidd!
Hiába volt a sok beszéd...
A szívedben őrizd tovább,
És el ne hagyd senkiért!...
Bárki jönne, aki helyemre lép,
Mondd el neki, milyen szép volt a nyár!
A szívedben égjen a láng,
Égjen a tűz még tovább!
Ha még egyszer láthatnám azt,
amit egyszer láttam már...
Ha még egyszer itt lennél,
Ha még egyszer itt lennél,
simogatnál, mint a szél...
Ha még egyszer láthatnám...
Ha még egyszer itt lennél..."[1]
"...Átnézek a tömegen, mintha ott sem lennének, és akkor, hirtelen megpillantom.
Ott áll, külön, senkihez nem tartozva. Fekete haja örvényként tekeredik a derekára, még nem látom az arcát, de tudom, hogy ő az. Nem őrjöng, nem sikítozik, nem áll sorban, nem csinál semmit, csak áll és vár. Nem tudom kire, vagy mire, de a bizonyosság könnyű szárnyára vesz, hogy rám vár. Csak rám.
Mintha megérezné pillantásom erejét, felém fordul. Akkor és ott megáll a világ. Nem forog tovább a föld, döbbenten áll meg a pillanat, hogy egyetlen másodpercébe sűrítve, az egész élet ott lebegjen közöttünk…
…Nézek a szemébe, és az egyre jobban mélyülő zöld lángok tengerébe veszve találom magam. Már nem számít semmi, már nincsenek elvek, és nincsen ok. Semmi nincs, csak a zöld tenger..."
Ha még egyszer láthatnám...
Ha még egyszer itt lennél..."[1]
"...Átnézek a tömegen, mintha ott sem lennének, és akkor, hirtelen megpillantom.
Ott áll, külön, senkihez nem tartozva. Fekete haja örvényként tekeredik a derekára, még nem látom az arcát, de tudom, hogy ő az. Nem őrjöng, nem sikítozik, nem áll sorban, nem csinál semmit, csak áll és vár. Nem tudom kire, vagy mire, de a bizonyosság könnyű szárnyára vesz, hogy rám vár. Csak rám.
Mintha megérezné pillantásom erejét, felém fordul. Akkor és ott megáll a világ. Nem forog tovább a föld, döbbenten áll meg a pillanat, hogy egyetlen másodpercébe sűrítve, az egész élet ott lebegjen közöttünk…
…Nézek a szemébe, és az egyre jobban mélyülő zöld lángok tengerébe veszve találom magam. Már nem számít semmi, már nincsenek elvek, és nincsen ok. Semmi nincs, csak a zöld tenger..."
Vége.
[1] Republic: Bódi László (Cipő): Ha még egyszer láthatnám…
Hát ez is eljött! Szeretném megköszönni, ha itt voltatok, és elkísértetek engem és Danielt ezen az úton.
És amit nem hagyhatok ki, hogy megköszönjem annak a két embernek, akik a legelejétől fogva segítettek, és akik akkor sem hagytak cserben, amikor mások igen; Laura, és Nikita nektek külön köszönet és hála a rengeteg biztatásért, a sok beszélgetésért és a jó tanácsokért, javításokért, és a barátságotokért.
Azt hiszem, kicsit fáj, de mégis boldog vagyok, hogy elengedem Danielt, szeretem őt, mintha hús vér ember lenne, bár azt hiszen valahol talán az is, és így már tud nélkülem létezni, megtalálta az útját, többé nincs rám szüksége...
Így hát nincs más hátra, mint búcsúzni: Minden jót, remélem tudtam valamit adni nektek, valamit ami belőlem született, fogadjátok szeretettel...:D
üdv, csóók....
mimi:D
mimi:D
